Az oroszok már nincsenek a spájzban...

A tavalyi karácsonyi posztban már beharangoztuk, most be is mutatjuk. Az orosz családi ünnep, ami szilveszterkor van (hiszen a karácsony kettéhasadt: a vallási ünnep január 7-én, az ajándékozás viszont december 31-én), elmaradhatatlan tartozéka 1975 óta az Ирония судьбы или с легким паром  (A sors iróniája avagy Kellemes fürdőzést!) című film rituális megtekintése. No de! Tavaly elkészítették a klasszikus tévéfilm folytatását, ez az idei ajándékunk. Az 1975-ös filmet érdemes előtte újranézni, hogy értsük a szereplők közötti viszonyrendszert, az utalásokat. Részletekben, oroszul nem tudóknak angol felirattal.

Az előző rész tartalmából: megtudhattuk, miért érdekes, hogy miképp utaznak az oroszok, és mit csinálnak, ha a városon belül, vagy környékén akarnak költségtakarékosan közlekedni.

Mai posztunkban azt boncolgatjuk, hogy mit tesz az átlagos orosz ember, ha egy kicsit távolabbra van szerencséje utazni. Itt újra szót kell ejtenem a távolságokról. Ugyanis ha az orosz távolabbra utazik, akkor legtöbbször vonatra ül. De ne arra a vonatra gondoljunk, ami nálunk jár. Ha egy orosz mondjuk a Budapest-Miskolc távolságról beszélne, egy legyintéssel elintézné a dolgot. Hát oda megy „elektricska”. Ez az a vonat, ami közelre közlekedik, vagyis még ülve is ki lehet bírni a távolságot.

Mi is akkor a „pojezd”? Pojezd az amibe' tudsz aludni is. Vagyis a székek kis rafinériával ággyá alakíthatók, és az emberek szerencsésebb fele (már a jó alvók), álomra hajthatják fejüket az utazás közben. A vonatoknak legalább három osztálya van. Az első osztályon egy kupéban két ember utazik, szép nagy ágyakon, sokszor tévével és egyéb luxuscikkekkel felszerelve. A másodosztályon már három-négy ember is juthat egy kupéra (ez nem szerencse, hanem kupé-típus kérdése). A harmadosztályon pedig nincsenek kupék, és a vagonra is egy kicsit több, teltház esetén úgy ötvennégy ember jut. Ez a híres plackart. Az igazi nevük plackartnij vagon, mert plackart az a helyjegy, tehát a beszélt nyelvben teljesen hibásan használják a szakszavakat, de ez valahogy az égvilágon senkit sem érdekel.

Székely Árpád Moszkvában, az IMO-n végzett, ennek megfelelően előbb a Külügyminisztériumban, később Kelet-Berlinben dolgozott a pályafutása elején. A német körülmények ismerete jól jött a rendszerváltás időszakában: részt vett a zöldhatáron átkelő keletnémetek ügyének kezelésében, ő kísérte első külföldi útjára, Nyugat-Berlinbe Antall Józsefet. Ezután őt kérték fel a miniszterelnök kabinetjébe külügyi-külgazdasági referensnek. 1992-től az üzleti szférában dolgozott, egészen 2004-ig. 2005-től 2008-ig moszkvai nagykövet. Jelenleg a Trigránit Zrt. munkatársa.

Hogyan lett moszkvai nagykövet?

2004-ben a Gyurcsány-kormány úgy gondolta, hogy érdemes egy gazdasági szakembert kiküldeni Moszkvába, hiszen az orosz-magyar üzleti kapcsolatok egyre jobban kezdtek működni, és az eredményes folytatáshoz egy gazdasági ügyekben járatos, ugyanakkor diplomáciai múlttal is rendelkező személyt kerestek.
Számomra Moszkva jelentette az ajánlat különlegességét. Ha más felkérés érkezik, akkor nem hagytam volna ott az üzletet, de Moszkva az más. Úgy éreztem, hogy ezzel a kihívással szembe kel nézni, meg tudom-e valósítani azokat a célokat, amelyeket kitűztem magam elé.

Az üzleti múlt mennyiben tudta segíteni a munkáját?

Gyorsabban tudtam dönteni. Egy átlagos diplomatához képest sokkal több üzleti tárgyaláson vettem részt a munkámból adódóan, így kialakult a képességem, hogy hamar fel tudom mérni, melyek a fontos ügyek, és melyek kevésbé. Egy nagykövethez, pláne a moszkvaihoz sajnos sokszor jönnek kóklerek, de miután megtanultam nemet mondani, ezekből az esetekből nem lett probléma, és sok időt megspórolt nekem. 

Amikor átvette a nagykövetséget, tapasztalt olyat, amire nem számított, vagy amin azonnal változtatni akart?

Prof. Dr. Nanovfszky György, Magyarország egykori moszkvai nagykövete mesélt nekünk II. Alekszijről, Moszkva és Minden Oroszok Pátriárkájáról, az Orosz Ortodox Egyház útjáról a Szovjetunióból a mába, arról, miért nem találkozott Magyarországon II. Alekszij és II. János Pál, és arról, hogy hova tart a pravoszláv egyház.

A 21 éves Kszenyija Szuhinova lett a világszépe, miután megnyerte az idei Miss World versenyt a Dél-Afrikában rendezett döntőben (az utolsó pillanatban vették el a rendezés jogát Kijevtől, nem pontosan tudni, miért). Ez a győzelem nem volt túl nagy meglepetés. Nem, nem azért, mert a hölgy a tyumeni olajosoknál tanul. Hanem azért, mert idén már megnyerte a topmodellek versenyét, harmadik lett a Strand Szépe világversenyen, így aztán a fogadóirodák a komoly sportgimnasztikai múlttal is rendelkező lánynak adták a legnagyobb nyerési esélyeket. Az igazi kérdés persze az, hogy mi lesz a világszép Kszenyijával ezután. Utoljára 1992-ben győzött orosz lány a világversenyen, és ha az ő sorsát követi az idei nyertes, nem a szépségkirálynőktől megszokott karrier vár rá.

Julia Kurocskina, az 1992-es világszépe rövid idővel győzelme után depresszióba esett, később sikerült elhelyezkednie egy fotómodell ügynökségnél - mint titkárnő. Később onnan is lelépett, és azóta senki nem hallott róla, állítólag férjhez ment, gyereke született, éli az átlagos orosz szépségek életét.     

Az orosz szépségkirálynőknek amúgy sincs mindig szerencséje a győzelmek utáni élettel; igaz ugyan, hogy a modellszakma telítődött a keményebb elvárásokat is zokszó nélkül teljesítő posztszovjet hölgyekkel, egy áttekintés azt mutatta meg, hogy brutálisba tud fordulni a győztesek élete. Például az 1998-as orosz szépséget, Eleonora Kondratyukot egy támadó 2000-ben megvakította, az 1996-os Miss Russia, Alekszandra Petrova pedig férjével együtt leszámolás áldozata lett, akárcsak udvarhölgye, Szvetlana Kotova - utóbbi esetekben a szépségek már a házasságnál elszúrták azzak, hogy az alvilág ismert figuráihoz kötötték életüket (és így halálukat).

Az elmúlt években egy igazi sikertörténetet ismerünk: Okszána Fedorova, 2002-es szépségkirálynő visszaadta a koronáját, mert a szervezől a győztesnek járó turnéján nem hagyták, hogy megvédhesse jogi doktoriját, később műsorvezetőként lett közismert és népszerű.

Putyin - gondolta Putyin

Oroszország nagy ország. Mint tudjuk. Vagyis dehogy tudjuk. Szerintem egy olyan magyarnak, aki nem járt Oroszországban, fogalma sem lehet arról, micsoda távolságok vannak ebben az országban. Persze mindenki tudja, hogy Moszkva-Vlagyivosztok az nyolc nap és hogy Moszkvában több mint tízmillió ember él. Ráadásul a városokban azzal a biztos tudattal építkeznek, hogy nem fognak kifogyni a helyből. A panelrengetegek sokkal szellősebbek, mint nálunk, unos-untalan megszakítja őket egy nagyobbacska tér vagy park. De ezeket a nagyságokat megtapasztalni, az embernek a saját bőrén megérezni, sokszor félelmetes érzés. 

A rövid ám annál emelkedettebbre sikerült bevezető után, mégsem Oroszország történelmi-, kulturális- vagy földrajzi-nagyságairól lesz szó, hanem a távolságok legyőzésének egy sajátos formájáról a marsrutkázásról, mellyel a kis distanciákat gyűrik le az hétköznapi orosz emberek, és a szegény turisták.

A marsrutka magyar nevén iránytaxi. Tulajdonképpen egy olyan mikrobuszról van szó, amely egy megadott útvonalon közlekedik, és ezen az útvonalon kis túlzással bárhol leinthető, és bárhol le is lehet szállni róla. A marsrutkák átalakított, legtöbbször gázüzemű mikrobuszok, ahol a helykihasználásnak egy igen magas fokára értek el. A megszokott kilenc helyett járművekben legalább tizennégy szék van, és ha engedékeny a sofőr (mindig az), pár embernek állva is lehet utazni.

Az ország büszkesége, az orosz identitás egyik tartóoszlopa a hadsereg. Viszont mindenki tudja, főleg mert minden orosz családnak saját tapasztalata van róla, hogy korszerűsítésre szorul. Mind a technika, mind a struktúra, mind a vezetés elavult. A haderő reform évek óta napirenden van, de valahogyan mindig sikerül kibulizni a régi gárdának, hogy elhalasszák. Most éppen Anatolij Szergyukov hadügyminiszter kezd bele a lehetetlenbe, meghirdette a haditechnika korszerűsítését, a katonai vezetőség frissítését, a vezetőképzés átalakítását, a tisztek és közlegények arányának javítását a jelenlegi 2:1-ről a nyugaton szokásos 6:1-re, valamint a létszám radikális csökkentését; mindez túl sok erős embernek az érdekét sérti ahhoz, hogy csak úgy könnyedén meg is valósuljon.

De valami elkezdődött! December 3-án felmenteték/engedték lelépni (ki honnan nézi) Vlagyimir Iszakov hadügyminiszter-helyettest, a hadsereg főparancsnokát. És vele együtt a fél hadvezetés le akar lépni, mivel nem értenek egyet a hadsereg reform egyes lépéseivel, és teljesen meg vannak rökönyödve attól, hogy a miniszter inkább menedzserként, mint katonaként vezényli a változásokat. Szergyukovnak tényleg nem sok köze volt eddig a hadsereghez, előzőleg a Szövetségi Adóhivatalt vezette. De vajon mi tette őt alkalmassá erre a kulcsfontosságú feladatnak a levezetésére? Hogy volt sorkatona? Az adósokkal szembeni hadjárat sikeres irányítása? Hm. Lehet, hogy  a Jukosszal szembeni küzdelem is szerepet játszott, de Moszkvában mindenki biztos a fő okban: pétervári.

A Magyar-Kirgiz Baráti Társaság tisztelettel meghívja jubileumi emlékestjére, amelyet a fél  esztendeje elhunyt, Magyarországon is népszerű, világhírű kirgiz író születésének 80. évfordulója alkalmából rendez.
2008. december 12-én (pénteken) 16 órai kezdettel a Pallas Páholyban (V., Alkotmány utca 15. - Hold utca sarkánál) 

A programból:

Megnyitja: Mészáros Márta filmrendező

Képek és pillanatok Ajtmatov életéből: dr.Somfai-Kara Dávid néprajzkutató képes bevezetője
Ajtmatov magyar hangjai: Beszélgetés az íróról műfordítóival, irodalomtörténészekkel
Emlékezetes sorok két nyelven: felolvasás Ajtmatov műveiből, kirgiz nyelven is felidézve
Kirgiz autentikus folklór: Sipos János zenetudós bemutatója Ajtmatov szülőföldjén gyűjtött zenéből
Ajtmatov – filmen: epizódok az író megfilmesített műveiből, Forgách Iván bevezetőjével

Szeretettel várjuk Önt és barátait, valamint érdeklődő ismerőseit.

Immár második alkalommal rendezte meg a Magyar Ruszisztikai Központ és az Orosz Nyelvért és Kultúráért Alapítvány ünnepélyes évadzáróját, amelyen a 2007-ben, az Orosz Nyelv Évében alapított ruszisztikai díjak átadására került sor. Az idei alkalom különösen jelentős volt, hiszen a kuratórium döntése szerint ezentúl minden évben épp november 28-án, Dmitrij Lihacsov akadémikus, a kiváló orosz művelődéstörténész születésének jubileumán, Lihacsov-emlékest keretében kerül sor a díj átadására. Már e jubileum jegyében hirdette meg a Központ és az Alapítvány új, társadalomtudományi szakfordítói pályázatát is; a benyújtandó pályamű a nagy tudós Régi és új mítoszok Oroszországról c. műve.