Oroszország nagy ország. Mint tudjuk. Vagyis dehogy tudjuk. Szerintem egy olyan magyarnak, aki nem járt Oroszországban, fogalma sem lehet arról, micsoda távolságok vannak ebben az országban. Persze mindenki tudja, hogy Moszkva-Vlagyivosztok az nyolc nap és hogy Moszkvában több mint tízmillió ember él. Ráadásul a városokban azzal a biztos tudattal építkeznek, hogy nem fognak kifogyni a helyből. A panelrengetegek sokkal szellősebbek, mint nálunk, unos-untalan megszakítja őket egy nagyobbacska tér vagy park. De ezeket a nagyságokat megtapasztalni, az embernek a saját bőrén megérezni, sokszor félelmetes érzés.
A rövid ám annál emelkedettebbre sikerült bevezető után, mégsem Oroszország történelmi-, kulturális- vagy földrajzi-nagyságairól lesz szó, hanem a távolságok legyőzésének egy sajátos formájáról a marsrutkázásról, mellyel a kis distanciákat gyűrik le az hétköznapi orosz emberek, és a szegény turisták.
A marsrutka magyar nevén iránytaxi. Tulajdonképpen egy olyan mikrobuszról van szó, amely egy megadott útvonalon közlekedik, és ezen az útvonalon kis túlzással bárhol leinthető, és bárhol le is lehet szállni róla. A marsrutkák átalakított, legtöbbször gázüzemű mikrobuszok, ahol a helykihasználásnak egy igen magas fokára értek el. A megszokott kilenc helyett járművekben legalább tizennégy szék van, és ha engedékeny a sofőr (mindig az), pár embernek állva is lehet utazni.
Moszkvában a marsrutka a méltán híres metróhálózat miatt kissé háttérbe van szorulva. Inkább területileg, mint nagyságrendileg. A belvárosban nem is nagyon lehet találkozni velük, de az egyes külvárosi megállókon már komoly marsrutka-állomások vannak, kihasználva a külvárosokba, Podmoszkovije-be tartó embertömegben rejlő vásárlóerőt. Péterváron viszont már a Nyevszkijen is találkozhatunk marsrutkákkal. A metróval nem rendelkező városok többségének tömegközlekedése pedig szinte teljes egészében ezekre a féllegális vállalkozásra épül.
A marsrutka-sofőr egyébként egy igen érdekes faj. Ellentétben az olyan tévhitekkel, hogy a férfiak képtelenek egyszerre több dologgal foglalkozni, neki legalább három-négy feladata is van. (persze lehet, hogy tulajdonképpen ez egy dolog, mégpedig a marsrutka-vezetés). Szóval a sofőrnek túl kell élnie az amúgy eszement orosz közlekedést, képesnek kell lennie figyelnie az út mentén felszállási szándékukat jelző emberekre, emellett egyben pénztárosnak is kell lennie. Mondjuk ez utóbbi feladatában egy kicsit mindenki részt vesz. A hátul ülők viteldíját előreadják, az anyósülésen ülő utas, sokszor tölti be átmenetileg a polc szerepét, ha a főnöknek véletlenül legalább az egyik kezére szüksége van a vezetéshez. (házi feladat, próbáljunk meg – könnyítésképp forintban dolgozva – adjunk vissza kezünkbe nyomott tízezresből úgy, hogy három száznyolcvan forintos jegyet akarnak tőlünk venni, Budapest belvárosában autózva.)
Én egyébként sokáig meg voltam győződve arról, hogy a marsrutkán, ha többen szállnak fel, simán lehet bliccelni. Képtelenségnek gondoltam, hogy ennyi dolog mellett még azt is képes valaki számolni, hogy hányan fizettek. (főleg, hogy a pénz előszedésével, esetleg kiszámolásával egyáltalán nem szokás sietni, nem ritka, hogy két „megállón” is túl van már a busz, mikorra előreér a pénz.) Természetesen tévedtem. Ha túl sokáig nem érkezik a viteldíj, egy barátságtalan „mindenki fizetett?!” felkiáltással sürgetik a lassú utast. Többek között a sofőr marconaságának köszönhetően ez mindig hatni szokott.
És, hogy miért akarnak az emberek ilyen extrém körülmények között utazni? Egyrészt, mert sokszor nincs más, másrészt, a marsrutkával egész olcsón meg lehet oldani a közlekedést. A jegyárak nyolc rubel körül kezdődnek és én személy szerint nem találkoztam ötven rubelnél drágábbal. Ez utóbbi pedig már nem is városon belüli, hanem „környező kisvárosba” szólt. Tehát ha Oroszországban járunk bátran használjuk ezt a sajátos közlekedési eszközt. Felejthetetlen élményben lesz részünk
A következő részben a plackartnij vagonokról lesz szó.
