A szomorú hír az, hogy hosszas haláltusa után ezennel hivatalosan is beszünteti működését a méltán híres Az oroszok már nincsenek a spájzban-blog.
Jó hír viszont, hogy blogunk szerkesztősége újult erővel folytatja a munkát rendszeresen frissülve, a szokott színvonalon és stílusban az Origó szárnyai alatt. Politika, gazdaság, kultúra és minden egyéb ami Oroszország. Látogass meg minket az oroszok.postr.hu címen.
До свидания!
Az orosz politikát követők egyik fele pedig az ország biztos kárhozatát, a modernizációs politika bukását és nyílt totaliter rendszer kifejlődését látja (mint eddig is) és kárörvendőn röhög, csak nem a markába, hanem a naiv optimisták képébe, akik már-már elhitték, hogy Medvegyev képes szakítani a régi rendszerrel és akik most döbbenettől bénultan szemlélik ahogy omladozik világképük.
A következő orosz elnök személye körüli találgatások már akkor elkezdődtek, amikor még a következő utáni orosz elnökről volt szó. Magyarán, az hogy ki lesz az elnök a 2012-es választások után már 2008 elején, még Medvegyev hivatalba lépése előtt felkerült a napirendre, rögtön az után, hogy Putyin bejelentette, az alkotmányt tiszteletben tartva nem kíván egymást követő három ciklusban is az ország elnöke lenni. Vajon mi Vlagyimir Vlagyimirovics terve, hogy kibekkeli ezt a négy évet mint pro forma az ország második legfontosabb embere és visszatér a hőn szeretett elnöki székbe, vagy hogy arcul köpve a hatalommániás kágébés imázst (ha nem is egyik napról a másikra) tényleg visszavonul a politikától – ez a kérdés foglalkoztatott mindenkit.
Emiatt aztán a Kreml 2012-es elnökjelöltjének személye kulcsfontosságú kérdéssé vált, mind az orosz politika fejleményeit tendenciózusan optimistán (minősített esetben lásd még: russzofilok), mind pedig a következetesen pesszimistán (lásd még: russzofóbok) szemlélők számára. Ha nem lenne mindkét csoport alapvetően süket a másik érvei iránt, tehát hitében megingathatatlan és objektivitásra alapjaiban képtelen, azt is mondhatnánk, hogy perdöntő fontosságúvá vált a kérdés, jön-e vissza Putyin a maga etatista, autoriter hatalomfelfogásával vagy nem. Szombaton kiderült. Jön.
Az orosz politikát követők egyik fele pedig az ország biztos kárhozatát, a modernizációs politika bukását és nyílt totaliter rendszer kifejlődését látja (mint eddig is) és kárörvendőn röhög, csak nem a markába, hanem a naiv optimisták képébe, akik már-már elhitték, hogy Medvegyev képes szakítani a régi rendszerrel és akik most döbbenettől bénultan szemlélik ahogy omladozik világképük. Annál is inkább, mivel a Putyin új elnöki-mandátuma ellen szóló érvek garmadát dolgozták ki az elmúlt években. Putyin nem jöhet vissza, hiszen azzal ellehetetlenítené az implicite általa is jóváhagyott modernizációs politikát. Putyin nem jöhet vissza, mert presztízsveszteséget jelentene leváltania a saját maga által kijelölt utódját. Putyin nem jöhet vissza, mert ha újabb két ciklusra marad, hetvenkét éves lesz mire nyugdíjba vonulhat (pedig az már idős kor egy magafajta muzsiknak is, a kínálkozó brezsnyevi (sőt sztálini) párhuzamokról már nem is beszélve). Putyin nem jöhet vissza, mert akkor akár maradhatott volna is. A legelkeserítőbb, hogy míg ezek az érvek még mindig érvényesnek tűnnek, kevés olyan ötlet merült fel ami ellensúlyozná őket, a személyes hatalomvágyon túlmenő érvekkel magyarázná a döntést, ad absurdum egy kalap alá hozná Putyin harmadik ciklusát és a modernizáció folytatását.
Fontos azonban észrevenni, hogy mindez nem jelenti azt, hogy mindenben a pesszimistáknak van igaza. Ha valaki azt állítja, hogy egyáltalán nem lepődött meg a hír hallatán inkább az orosz politikai életben való járatlanságáról tesz tanúbizonyságot, mint az ellenkezőjéről. Az elmúlt négy évben Medvegyev több volt, mint puszta báb, mint egy udvari bolond, akinek nincsen más dolga, mint melegen tartani az elnöki széket amíg annak jogos ura vissza nem tér oda. Igen, ő maradt a gyengébb fél a tandemben, nem tudott négy év alatt erős saját hatalmi bázist kiépíteni és ezért most (mondhatnánk saját akarata ellenére, ha nem félnénk túl messzemenő következtetéseket levonni a Putyin elnökségének bejelentése pillanatában vágott arckifejezésből) át kell adnia az elnöki széket. Ugyanakkor, komoly változások mentek végbe a hatalmi elitben, a szilovikok aránya például negyvenről tizenöt százalékra csökkent. Új gazdaságpolitikai irányt szabott a válság és végre a hatalom is felismerni látszik, hogy az energiahordozókra épülő nemzetgazdaság sebezhető, fejlődési potenciálja pedig kimerülőben van. Röviden, a mai (medvegyevi) Oroszország már közel sem ugyanaz, mint amit Putyin legutóbb elnökölt. A kérdés csak az, hogy vajon maga Putyin ugyanaz maradt-e.
Kevesebb, mint fél év maradt a decemberi Duma-választásokig, és nem egészen kilenc hónap a márciusi elnökválasztásig Oroszországban. A híreken egyre inkább érződik a kampány-láz, és a rendszer jellegéből adódóan sejteni lehet, a Kreml hivatalos jelöltje lesz az új elnök. Csak éppen arról nincs lövése se senkinek, hogy ki is lesz az. Nem véletlenül.
Pedig széleskörű egyetértés mutatkozik afelől, hogy csak két ember jöhet szóba, Putyin és Medvegyev. Napokig lehetne sorolni a vélt vagy valós érveket mindkettő mellett vagy ellen. Néhányan úgy tartják, hogy még mindig Putyin a domináns személy a tandemben, további presztízsveszteség lenne, ha nem térne vissza az elnöki székbe, és ráadásul személyiségéből fakadóan vonzódik a hatalomhoz. Paradox módon ezeknek az érveknek az ellenkezője mellett is lehet meggyőzően érveln
i, Putyin már nem domináns, hiszen Medvegyev saját lábra állt, presztízsveszteség lenne, (de legalábbis furcsán venné ki magát), ha Putyin leváltaná a saját maga által kiválasztott utódot, ráadásul az exelnök életrajzából jól látszódik, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics soha nem kereste a hatalmat és nem is nagyon szereti gyakorolni azt. Merész spekulánsok már Putyin politikai pályafutásának félbehagyásával számolnak. Ugyanez eljátszható Medvegyevvel is pro és kontra. (A modernizációs-kampány létszükséglet és jó úton halad, a tandem bevált; a modernizációs-kampány megbukott, a tandem tarthatatlan stb.)
Ugyanígy oldalakat lehetne megtölteni az egyik vagy másik politikus dominanciájára utaló jelekkel. A média eddig is nagy kedvvel adott hozzá egy csipetnyi Medvegyev vs. Putyin felhangot minden orosz politikával kapcsolatos hírhez az elmúlt években, és most hogy lassan tényleg relevánssá válik a kérdés kettőjük viszonyáról már a mértéktartás gondolata is nevetségessé válik. A hétvégén Medvegyev egy 34 perces beszédében 23-szor (!) fogalmazott egyes szám első személyben, nyilván már a következő ciklusra készül. Putyin gőzerővel szervezi az Összoroszországi Nép(i) Frontot, nyilván már a következő ciklusra készül. Satöbbi, satöbbi, satöbbi.
A Moszkva tér átnevezése tegnap este bekerült az orosz híradóba is. Magyarország orosz megítélésének nem tett túl jót ez a történet. Erre persze lehet legyinteni, hogy kit érdekel, meg lehet a sztoriból szabadságharcot is faragni. Csakhogy a keletről fújó szelek politikáját hirdető kormányzat eddigi kommunikációja azt mutatta, hogy az orosz és posztszovjet piac felé nyitást tekintik a magyar gazdaság számára az egyik fontos kitörési pontnak. A gesztusokra, szimbólumokra fogékony orosz kormányzat számára a Moszva tér átnevezése felér tíz Orbán-Putyin találkozóval. Olyan helyzetben, amikor a kicsi, nyitott, kiszolgáltatott magyar gazdaság a szokásosnál is érzékenyebb mindenféle külső reakcióra, ez az átnevezés hihetetlenül kártékony.
A riport végén összekapcsolódik a Moszkva tér átnevezése a 2. világháborús emlékhelyek sorsával. Május 9. után egy héttel különös súlya van megszólaltatni egy veteránt, aki sérelmezi, hogy nem tudja hova tenni a koszorúit elhunyt bajtársai tiszteletére. Ennél erősebb üzenet nem kell az orosz nézőknek, mit gondoljanak a mai magyar politikáról.
Lassan megkezdődik a 2012-es elnökválasztási kampány. Ennek legékesebb bizonyítéka az alább látható gerillavideó, amely meggyőződésem szerint a KPRF húsz éves fennállásának csúcsát jelenti. (a helyenként hevenyészett feliratért elnézést)
A napokban Oroszország egykor volt leggazdagabb emberének büntetését összesen tizennégy évre növelték. Bár Hodorkovszkij ártatlanságában csak a legelvetemültebbek hisznek (és talán még ő maga), az ítéletet komoly nemzetközi felháborodás követte. Különös népszerűségnek örvend az elmélet, mely szerint az újabb ítéletnek az az oka, hogy Putyin politikai riválisának tartja Mihail Boriszovicsot. Eszerint Hodorkovszkij nem más, mint a szabadság jelképe. A dolog iróniája, hogy bár a Kremlt ostorozó szerzőknek szinte minden előfeltevésük hibás, ez utóbbi következtetésükben van némi igazság. Persze nem úgy, ahogy ők gondolják.
A per kétség kívül nem tett jót Oroszország nemzetközi megítélésének. A teljesség igénye nélkül olyan politikusok nyilatkoztak elítélően, mint Catherine Ashton az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője, aki az EU nevében elvárja Oroszországtól, hogy az tiszteletben tartsa az emberi jogok és a joguralom nemzetközi követelményeit vagy Hillary Clinton az USA külügyminisztere, aki szerint Oroszországban a joguralmat beárnyékolják a politikai érdekek, ami még a befektetési kedvre is negatív hatással lehet. Ne akadjunk fel azon a problémán, hogy pontosan milyen ítéletet is vártak a bíróságtól ezek az emberek, egy mindenki által bűnösnek tartott ember ügyében, és lássuk be, a vádak egy része igaz, a büntetéseljárás pedig már messziről bűzlik.
Az eredeti költségvetésnek több mint 200%-ából, több éves csúszással megvalósuló projekt. A közbeszerzéseket sorra nyerő kvázi fantomcégek és alvállalkozók hosszú sora. Becslések szerint négymilliárd dolláros sikkasztás. A félreértések elkerülése végett szögezzük le, ez itt még mindig az oroszblog, a kísérletes hasonlóságok ellenére nem magyar állami projektekről van szó. A fenti adatok a Kelet-Szibéria – Csendes-óceán kőolajvezeték (az orosz rövidítés után VSZTO) első szakaszának megvalósítását jellemzik.
A történet dióhéjban a következő, 2008-ban az orosz Állami Számvevőszék vizsgálatot indít a VSZTO ellen, majd a több száz oldalas vizsgálati anyagot titkosítja, mondván komoly intézkedéseket szükségessé tévő súlyos szabálysértéseket nem találtak. 2010 novemberében Alekszej Navalnij liberális aktivista, népszerű blogján publikálja a vizsgálati anyagból kiszivárogtatott mintegy százötven oldalas részt.
Múlt hét végén Dmitrij Medvegyev orosz államfő szimbolikus lépésre szánta rá magát. Hivatalos twitter fiókjának nevét megváltoztatva KremlinRussia helyett ezentúl MedvedevRussia néven publikál mikroblogján. Elemzők szerint ez változtatás Medvegyev önállósodásának egyik nagy mérföldköve lehet, mellyel a jelenlegi elnök, közjogi hatalmával élve végleg kilép a Kreml és egyúttal patrónusa, Vlagyimir Putyin árnyékából és független szereplőként politizál tovább. A hír érdekes lehet a közelgő 2012-es elnökválasztások kontextusában is. Medvegyev egy korábbi interjú során nem zárta ki azt a forgatókönyvet, hogy 2012-ben újraindul az elnöki posztért. Mint ismeretes az utóbbi hónapokban Medvegyev népszerűsége tovább nőtt, először beérve Putyint, aki annak ellenére, hogy személyesen is részt vett a nyári tüzek oltásában, nem tudta népszerűségvesztés nélkül átvészelni a természeti katasztrófát.
Kedden tartották Mihail Hodorkovszkij és Platon Lebegyev második perének záró ülését. Az oligarchát és jobb kezét 218 millió tonna olaj elsikkasztásával vádolják, az ügyészség újabb tizennégy év börtönbüntetést kért a vádlottak ellen. Hodorkovszkij az utolsó szó jogán tett beszédében újabb lépéseket tett a mártírsághoz vezető úton. Az ítéletet december 14-én hirdetik ki.
Szögezzük le, Mihail Hodorkovszkij bűnös. Napjaink Oroszországában nem válhatott senki dollármilliárdossá anélkül, hogy ne kövessen el rengeteg disznóságot. Hodorkovszkij fénykorában a leggazdagabb üzletember volt. Erkölcsi és jogi értelemben is áthágta a létező összes törvény jelentős részét. De Hodorkovszkij nem azért ül börtönben, mert ő volt a legnagyobb disznó. Nem is azért, mert ujjat húzott a hatalommal. Ezt előtte többen is megtették, és most aligha mostoha körülmények között töltik nyugdíjas éveiket Nagy-Britanniában vagy épp Spanyolországban. Hodorkovszkij azért ül börtönben, mert lebecsülte a hatalmat.
