Prof. Dr. Nanovfszky György, Magyarország egykori moszkvai nagykövete mesélt nekünk II. Alekszijről, Moszkva és Minden Oroszok Pátriárkájáról, az Orosz Ortodox Egyház útjáról a Szovjetunióból a mába, arról, miért nem találkozott Magyarországon II. Alekszij és II. János Pál, és arról, hogy hova tart a pravoszláv egyház.
Önt 1992-ben nevezték ki nagykövetnek, és ’98-ig töltötte be ezt a posztot. Látta, hogyan bomlanak fel a Szovjetunió utódállamai és öröksége, és figyelemmel követte, hogyan emeli fel az 1990-ben megválasztott II. Alekszij az orosz egyházat. Ki volt az Orosz Ortodox Egyház 16. pátriárkája, mit köszönhetnek neki a pravoszlávok?
Egy nagyformátumú egyházpolitikus, egyházvezető volt, aki visszahozta társadalmi rangjában és elismertségében azt az orosz ortodox egyházat, amelyiknek a ’90-es évek elejére alig maradt társadalmi tisztelete. Az öregek, még úgy ahogy, hívők maradtak, de azért mégiscsak eltelt három emberöltő. Mindemellett Alekszij elérte, hogy Jelcin, Putyin és az összes politikai vezető partnernek tekintette, mint Oroszország első számú lelki vezetőjét. A cári idők alatt az orosz ortodox egyház államegyház volt, és mint ilyen, teljes mértékben a cár mellett állt. És most ismét ezt a szerepet tölti be: a hatalmat támogatja. Emellett pedig az egyházi vezetők, a püspökök lassan ugyanolyan elismert szerepet élveztek a társadalomban, mint bármelyik más társadalmi szervezet vezetői Oroszországban.
Köztudomású, hogy a szovjet rendszer, finoman fogalmazva, nem viszonyult barátilag az egyházhoz. A II. Világháború előtt tömegesen végeztek ki papokat, később pedig elnyomták, ellehetetlenítették őket és a munkájukat. Hogy lehetett felemelni az egyházat, miután 75 éven át a földbe döngölték?
A rendszerváltás után, Jelcin ’92-es hatalomra lépésével az állam a régi hagyományokra próbált építeni, jelezve, hogy Oroszország nem a Szovjetunió, van saját történelme, múltja. A hagyományok pedig nagyrészt az egyházra támaszkodtak. Ez volt az első lap, amit Alekszij kijátszott. Másrészt volt egy sor tevékenység, amit valaha az egyház felügyelt vagy végzett, ám a szovjet rendszerben, ’17-től kivették a kezéből. Ilyen az oktatás, az egészségügy és a szociális felügyelet, vagy például a börtönök lelkipásztori feladatai. Minderről többször beszéltünk a pátriárkával; elmondta, hogy maga is nem egyszer látogatott el olyan helyekre, ahova korábban pap egyszerűen nem tehette be a lábát. Ő viszont elérte azt, hogy a szerzetesrendek felújításával a kórházi ellátás, a szociális gondozás – amelyek megoldása azokban az időkben nagyon fontos volt Oroszországban, lévén a Szovjetunióval együtt ez a rendszer is széthullott – részint visszakerült az egyházhoz. Szintén hatalmas jelentősége volt a papoktatás modernizálásának, újraszervezésének; a szovjet időszakban is volt papképzés, de a két-három neveldében 100-200 ember végzett; egy 270 milliós országhoz képest ez semmi. A harmadik dolog pedig, amire az új pátriárka épített: elfogadta, hogy a politikai vezetők – ugyan nem illene ezt a kifejezést használni, de én most kimondom – odadörgölőztek az egyházhoz; a párttagkönyvet feszületre cserélték, ahogy mondani szokás. Egyszer megkérdeztem tőle: Szentatyám, elhiszi, hogy aki korábban kommunista párttitkár volt, vagy például Jelcin, aki a Politbüró parancsára lerombolta az Ipatyjev-házat, ahol kivégezték a cári családot és a szolgálókat a borbélytól a dadáig, megtér? Azt válaszolta: aki előttem hívőnek vallja magát, azt el fogom fogadni hívőnek; tudom, kik voltak, de nem a múltba kell nézni, hisz Pál apostol is megváltozott. Mindemellett pedig Alekszij felismerte az egyház támasztotta korlátokat a hívekkel, illetve a papokkal szemben, és tudta, mit és hol lehet, vagy éppenséggel mit nem szabad átlépni.
Tudna példát mondani erre?
A püspököket is azok közül a papok közül választották, akik a szovjet időkben vállalták az isteni szolgálatot, és közülük kerültek ki a Szent Szinódus tagjai. Ez a testület dönt a legfontosabb egyházi kérdésekben. Amikor felbomlott a Szovjetunió, a Szinódus olyan emberekből állt, akik – lévén nem engedték ki őket az országból - nem ismerték a világot. Abban a hitben tartották őket, hogy csak azzal szolgálják az egyházukat, ha foggal-körömmel ragaszkodnak a régi, begyöpösödött dolgokhoz, amelyeket tanultak.
A Pátriárka viszont – bár édesapja orosz ortodox pap volt - Tallinnban nőtt föl.
Pontosan. És Észtországban felnőni nem ugyanaz, mint Tambovban vagy Nyizsnyij-Tagilban annál is inkább, mivel Észtország ’19 és ’40 között önálló köztársaság volt. Így aztán a jövendő pátriárka tisztán látta a problémákat, és azt, hogy meddig mehet el a püspökökkel, amikor a Szovjetunió széthullása után a nyugati egyházak felé nyitott. És itt meg kell említeni: II. Alekszij érdeme, hogy ismét összehozta a nyugati és a keleti orosz ortodox egyházat. Valóban minden oroszok pátriárkája akart lenni, és lett is.
Önt nem csak a diplomácia kötötte össze Alekszijjel; többször elhangzott, hogy „amikor megkérdeztem erről vagy arról”, vagy „egyszer arról is beszéltünk”. Más diplomatákkal is tartott fenn informális kapcsolatot az egyházfő?
Tulajdonképpen én lehettem az egyik első nagykövet, aki ebben a funkciójában megkereste. Egy nagykövet, amikor átadja a megbízólevelét, hivatalosan is kapcsolatba lép az állami hatalommal. De hogy valóban nagykövet lehessen, a nép lelki vezetőjével, tehát a többségi egyház mindenkori fejével is fel kell vennie a kapcsolatot. A szovjet időben ez elképzelhetetlen volt, a szocialista táborból hivatalosan, tudomásom szerint, nem is próbálta meg senki. Nekem azonban az volt az első kérésem a protokoll-főosztályhoz, hogy találkozhassak vele. Megkérdezték, miért. Elmagyaráztam, hogy a klasszikus orosz diplomáciai iskola híve vagyok. E szerint – mint ahogy a tankönyvben is le van írva, amiből nekik is tanulni kellett volna – ez a dolgok rendje. Több kérdésük nem volt. Bejelentkeztem tehát, elmentem hozzá. Nagyon furcsállotta a dolgot, de neki is elmagyaráztam, miért kerestem meg. Ezt követően kellemes beszélgetés alakult ki közöttünk. Könnyen találtunk közös témákat, mivel egyháztörténetet is végeztem és tanítottam, és oroszul is folyékonyan beszélek. Rövidesen visszahívott, majd a találkozást több követte.
Provokatív a kérdés: ha néhány évvel korábban nevezik ki nagykövetnek, akkor is ugyanúgy megkereste volna a pátriárkát?
Feltétlenül, bár akkor lényegesen nehezebb lett volna. A klasszikus diplomácia emlőin nevelkedtem, és soha nem láttam kárát, hogy betartottam a szabályait. De részemről a megkeresésben nem volt semmi különleges; mivel Moszkvából hat országban voltam akkreditálva, ugyanúgy meglátogattam mondjuk az azerbajdzsáni vagy a türkmén muftit is.
Térjünk vissza ehhez a baráti kapcsolathoz, amelynek nem keveset köszönhet Magyarország és Oroszország. Kinyitott ugyanis egy fontos kaput.
Így van. Amikor a személyes meghívásomra Oroszországba látogatott Göncz Árpád akkori államfő, megkérdeztem, szeretne-e találkozni a pátriárkával. Természetesen szeretett volna. Eztán Alekszijtől is megkérdeztem, fogadná-e a magyar köztársasági elnököt. Azt mondta, hogy a társaságomban természetesen. És kettőjük között is egy nagyon kellemes, kötetlen beszélgetés alakult ki, noha a találkozónak semmilyen tétje nem volt, nem egy megállapodás alapjait kellett lefektetni.
Valamit mégis elindított.
Igen. Arra gondoltam, hogy a pátriárka ellátogathatna Magyarországra. 1994. márciusában erre sor is került. Ez volt a történelemben az első hivatalos orosz pátriárkai látogatás Magyarországon.
A folytatás pedig kis híján egy történelmi jelentőségű esemény lehetett volna.
Az lehetett volna. Amikor a II. Alekszijjel a Pannonhalmi Bencés Főapátságban jártunk, amelyet az 1054-es egyházszakadás előtt, 996-ban alapítottak, felvetettem, hogy mi volna, ha találkoznának a pápával? Rengeteg probléma van, ami elválasztja a két egyházat, és így meg lehetett volna tenni az első lépést ezek megoldása felé; ezt a schisma óta egyszer sem kísérelték meg. Tudtam, hogy II. János Pál szívesen venne egy ilyen találkozót, és a pátriárka is pozitívan állt hozzá, ám több probléma is felmerült. A pápa persona non grata volt Moszkvában, az orosz pátriárka római látogatása pedig megalkuvásnak tűnhetett volna, ezért szó sem lehetett róla. És itt jött a képbe: adott egy ország, amely nem színtiszta katolikus vallású, adott az apátság, amelyet az egyházszakadás előtt alapítottak, amely összeköti a bencéseket és az ortodoxiát. Ebben a felállásban a pátriárka nem talált semmi kivetnivalót, és rám bízta a találkozó megszervezését.
Annál is inkább, hogy Ön II. János Pállal is többször találkozott.
És szintén közvetlenül tudtunk egymással szót érteni, hiszen annak idején lengyel szakot is végeztem az egyetemen. Miután egyeztettem a magyar katolikus egyház illetékeseivel és az állami vezetőkkel, megkaptam a jóváhagyást. Várszegi Asztrik püspök úrral, a pannonhalmi főapáttal elmentünk a Vatikánba. Sikerült egyeztetnünk a pápával az időpontot: II. János Pál 1996. szeptember elejét javasolta a találkozóra, de a pontos dátumot a pátriárka választhatta meg. Még abban is megegyeztünk előzetesen, hogy ki milyen ajándékot hoz a másiknak, mi lesz a program, miről fogunk beszélni. Felmerült viszont egy végzetes akadály. Míg a pápa felett nem áll senki, és a XIX. században tévedhetetlennek kiáltották ki, addig a keleti keresztény egyházakban a nagy horderejű döntéseket a már említett, 13 püspökből álló Szent Szinódus hagyhatja jóvá. II. Alekszij, néhány hónappal a találkozó előtt egy szavazat híján nem kapta meg a támogatást.
Mint ahogy az eddigiekből is tisztán kitűnik, Ön azon kevesek közé tartozik, akik nem csak II. Alekszijt ismerték, hanem Alekszej Mihajlovics Rüdigert is. Milyen volt ő, amikor levette a kukolt, a pátriárkai süveget? Volt különbség a két személyiség között?
Rüdigert, a tallini főpapot ugyan nem ismertem, csak a pátriárkát, de minden jel szerint igen. Régen egy kis egyházat, az észtországit képviselte; akkor talán rugalmasabb is volt, kapcsolatait sem kellett olyan szigorúan kialakítania. Nem volt rajta az a nyomás, amely Moszkva és Minden Oroszok Pátriárkájának a vállára nehezedett.
Ha már a múltról esik szó, nem mehetünk el amellett, hogy nem egyszer röppentek fel hírek Alekszijnek a KGB-vel való kapcsolatáról. Legutóbb halála után a brit Keston intézet hánytorgatta fel ezt.
Természetesen ez nem titok, de nem tudom, miért kell fölfújni. Nem volt ügynök, nem volt kém, aki éjjel-nappal írta a jelentéseket. Köztudomású, hogy Magyarországon is – de mindenhol a szocialista országokban – egy hasonlóan magas rangú, pláne egyházi vezetőnek tartania kellett a kapcsolatot, illetőleg a belügyi és más szervek tartották ővele a kapcsolatot. Nálunk is az összes egyházatya, még a főapátokat is beleértve, egy időben köteles volt együttműködni az egyházügyi hivatallal. Ez volt felelős a papokért, a másik vége pedig "be volt kötve" a belügy illetékes szerveihez.
És végül a múlt után a jövő: mit rejtenek a következő évek? A Szent Szinódusnak fél éven belül meg kell választania az új pátriárkát. A legtöbb elemző szerint a posztot jelenleg ideiglenesen betöltő Kirill szmolenszki és kalinyingrádi metropolita vezeti majd az egyházat. Ő most a patriarchátus külkapcsolataiért felel. A pravoszláv egyház új vezetőjének – bárki is legyen – milyen kihívásokkal kell szembenéznie?
Az ortodox egyház a keresztény egyházakon belül az egyik legkonzervatívabb, legrigidebb. Ennek van pozitív oldala is: minél szigorúbb, vaskalaposabb egy egyház, annál több hívet vonz magához és tud megtartani. Jelenleg az elvilágiasodott életben a liberális egyházak, mint a protestánsok vagy a baptisták, folyamatosan veszítik el híveiket, de még a katolikusoknál is felmerül ez a probléma. Számuk azonban így is csökken; a változást az élet hozhatja. Akárhogy is, a feladat – a külföldi ortodoxokkal való jó kapcsolat megtartásán túl – a katolikusokkal való viszony rendezése. Ha nem is a teljes megbékélés, de egy találkozó XVI. Benedek és az új pátriárka között közelebb van, mint valaha, eltekintve az 1996-ban meghiúsulttól.
Köszönet Nanovfszky Györgynek, amiért időt szakított ránk, a különleges fényképekért, nejének, Máriának pedig a kedvességéért, és azért, hogy idejét nem kímélve segítette munkánkat.
A Megváltó Krisztus Székesegyház
U. i.: A Szent Szinódus január 27-28-án ül össze, hogy megválassza az új pátriárkát. Figyelemmel kísérjük.
