Székely Árpád Moszkvában, az IMO-n végzett, ennek megfelelően előbb a Külügyminisztériumban, később Kelet-Berlinben dolgozott a pályafutása elején. A német körülmények ismerete jól jött a rendszerváltás időszakában: részt vett a zöldhatáron átkelő keletnémetek ügyének kezelésében, ő kísérte első külföldi útjára, Nyugat-Berlinbe Antall Józsefet. Ezután őt kérték fel a miniszterelnök kabinetjébe külügyi-külgazdasági referensnek. 1992-től az üzleti szférában dolgozott, egészen 2004-ig. 2005-től 2008-ig moszkvai nagykövet. Jelenleg a Trigránit Zrt. munkatársa.

Hogyan lett moszkvai nagykövet?

2004-ben a Gyurcsány-kormány úgy gondolta, hogy érdemes egy gazdasági szakembert kiküldeni Moszkvába, hiszen az orosz-magyar üzleti kapcsolatok egyre jobban kezdtek működni, és az eredményes folytatáshoz egy gazdasági ügyekben járatos, ugyanakkor diplomáciai múlttal is rendelkező személyt kerestek.
Számomra Moszkva jelentette az ajánlat különlegességét. Ha más felkérés érkezik, akkor nem hagytam volna ott az üzletet, de Moszkva az más. Úgy éreztem, hogy ezzel a kihívással szembe kel nézni, meg tudom-e valósítani azokat a célokat, amelyeket kitűztem magam elé.

Az üzleti múlt mennyiben tudta segíteni a munkáját?

Gyorsabban tudtam dönteni. Egy átlagos diplomatához képest sokkal több üzleti tárgyaláson vettem részt a munkámból adódóan, így kialakult a képességem, hogy hamar fel tudom mérni, melyek a fontos ügyek, és melyek kevésbé. Egy nagykövethez, pláne a moszkvaihoz sajnos sokszor jönnek kóklerek, de miután megtanultam nemet mondani, ezekből az esetekből nem lett probléma, és sok időt megspórolt nekem. 

Amikor átvette a nagykövetséget, tapasztalt olyat, amire nem számított, vagy amin azonnal változtatni akart?

A moszkvai nagykövetség nem lóg ki a sorból, hasonlóan működik az összes többihez. Egy számottevő különbség van: ez a legnagyobb bilaterális nagykövetségünk létszámát tekintve, mivel a KGST-időkből még mindig megmaradt egy viszonylag nagylétszámú kereskedelmi kirendeltség. Ami az igazi problémát jelenti, hogy nem is kereskedelmi, hanem adminisztratív munkatársból volt sok. De a hatékonyság általában is gond a magyar külképviseletek tekintetében. Egy olyan kis országnak, mint Magyarország, amelyik nem törekszik, mert nem törekedhet globális külpolitikai szerepre, koncentrálnia kellene meghatározott irányokra. 10-15 évre lehet előre látni a politikai-gazdasági prioritásokat, ez alapján ki lehetne dolgozni egy külpolitikai stratégiát, amiből következne például az is, hogy hol és milyen nagykövetségek legyenek. 1990 óta csak toldozás-foltozás van ezügyben: Magyarországnak kb. 110 külképviselete van a világban. Ehhez képest a nem túl szegény Finnországnak 60 van. Ezt a nagy hálózatot nem is tudjuk jól működtetni, pazarló; sem információs, sem kapcsolattartás, sem állampolgár-védelem szempontjából, de gazdaságilag sem indokolható. 

Visszatérve Moszkvára, hogyan lehet javítani a magyar-orosz gazdasági kapcsolatokon?

Magyarország hosszú időn keresztül rangon alul kezelte az oroszokat. Lehet Oroszországot szeretni, nem szeretni, de a földrajzi, gazdasági helyzetet tudomásul kell venni. Oroszország és az EU 200milliárd eurós forgalmat bonyolít évente. Ebből nem szabad kimaradni. Ezek alapján én azt tűztem ki célul, hogy a nagykövetség minden megragadható eszközzel támogassa a magyar-orosz gazdasági kapcsolatok fejlődését, mert ez nemzetgazdasági érdek. Itt nem pusztán az energiahordozók biztonságos és töretlen szállításáról van szó – persze, ez nagyon fontos. De közben Oroszország hatalmas felvevő piac is. Amikor külföldi vállalatok, befektetők Magyarországra telepítik az összeszerelő üzemeket, akkor azok elsősorban a keleti piacokra gondolnak, ott akarják értékesíteni az árút. A magyar mezőgazdaság számára is fontos piac az orosz, hiszen a nyugati piac eléggé telített.

Mennyire lehet a nosztalgiára építeni? A magyar mezőgazdaság rendszerváltás előtti fő export-célterülete a Szovjetunió volt. Mennyire éleszthetők újra az akkori kapcsolatok?

Valamennyi nosztalgia van, de ez ma már kevés a piacra jutáshoz. Mondjuk egy bolgár és magyar bor közül még mindig a magyart választaná az orosz vevő, ha lenne magyar bor a polcokon. De nincs. Sajnos az agrárexport esetében nem történt áttörés. A nagykövetségem három éve alatt voltak sikertörténetek, ez nem az. Az alapvető ok egyrészt az, hogy a KGST-kapcsolatok szétesése után újra kellett szőni a kereskedelmi hálózatot, másrészt a koncentrált orosz mezőgazdasági importstruktúra hatalmas, homogén termékekre van berendezkedve, amit a szétaprózódott magyar mezőgazdaság nem tud nyújtani. Többször voltam olyan moszkvai tárgyaláson, ahol az orosz félnek megtetsző termék szállítója képtelen volt abban a nagyságrendben szállítani, amit az orosz importőr elvárt volna: a kóstoló mennyisége meghaladta a teljes éves termelés szintjét. 

A nagy tételeknek van veszélye is, függési viszony alakulhat ki.

Igen, de ezeket lehet kezelni, kialakultak a technikák, de a magyar cégek nem nagyon jutottak el odáig, hogy felmerüljenek ezek a problémák.

Mik voltak a sikertörténetek?

A magyarországi multinacionális cégek nagyon jól kihasználták az orosz-magyar gazdasági kapcsolatok erősödését. 2006-ról 2007-re a gépipari cikkek exportja 23-szorosára nőtt. A multik rájöttek, hogy a magyar leányvállalaton keresztül könnyebb eladni a termékeket az orosz piacra. A könnyebbségbe az is beletartozik, hogy a magyar kormányzat kialakította azokat a pénzügyi eszközöket, amelyek lehetővé tették a biztonságos kereskedést. 

A nagykövetnek milyen szerepe van a sikerekben?

A három év alatt kb. harmincszor voltam vidéki, területi és tematikai csoportokban szervezett üzleti találkozón, ahol magyar üzletembereknek, elsősorban kis- és középvállalkozóknak nyújtottunk lehetőséget arra, hogy üzleteket kössenek. A kormányzóknál folyamatosan lobbiztunk, pl. hamar kiderült, hogy a nagyvárosokban az elöregedett vízhálózatok cseréjére, javítására lenne szükség, és ebbe az elég nagy üzletet jelentő ügybe sikerült magyar cégeket bekapcsolni. A nagykövetség feladata az is, hogy jelezze a magyar kormányzat felé, hogy milyen eszközökkel lehetne javítani a kereskedelmet, így sikerült a MEHIB-nek új pénzügyi instrumentumokkal segíteni a magyar feleket.

Ha jól értem, az volt a szándék, hogy Moszkván és Péterváron túli területeket ismertessenek meg  a magyar vállalkozókkal.

Így van. Moszkvában és Szentpéterváron gyilkos verseny folyik, a magyar vállalkozók akkor is érhetnek el sikereket, ha ebben nem vesznek részt és mondjuk Jekatyerinburgba, Permbe, Tyumenybe, Novoszibirszkbe mennek. Ezekbe a többszázezres városokba vittük a magyar vállalkozókat, hiszen itt kisebb konkurenciával találták magukat szembe, ugyanakkor a vásárlóerő szintén jelentős.

Tekintsük át a nagykövetsége legfontosabb történeteit. Kezdjük az oroszországi magyar évaddal. Mennyire volt sikeres?

A 2005-ös magyar évad előkészítését az elődöm, Kontra Ferenc illetve a Kulturális Intézet vezetője, Kiss Ilona irányította. Amit fontosnak tartottunk az az, hogy az évadra épüljenek rá hosszabb távú együttműködések. Az teljesen világos, hogy nem sűrűn van lehetőségünk ekkora országban kulturális évadot rendezni, meg kell ragadni minden alkalmat arra, hogy az évad eseményei teremtette intézményi és személyi kapcsolatokat kamatoztassuk a jövőben, hogy további meghívásokat generáljanak. Az országpromócióhoz ez is hozzátartozik. Nekünk nincsenek híres gyáraink, világmárkáink, így amikor megjelenünk a tárgyalásokon, nem tudunk olyasmire építeni, hogy megelőz minket a hírünk – viszont a kulturális alkotásainkkal sokkal jobban fel tudjuk hívni magunkra a figyelmet az orosz lakosság körében, és ezt jól lehet használni.

Milyen magyar kultúrát mutattak meg Oroszországban?

1990 után felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik nem ismeri Magyarországot, a 40 év alattiak szinte semmit nem tudnak rólunk, így aztán nehéz kialakítani egy kulturális programot: kell nyújtani valamit azoknak, akik ismernek minket, és számítanak is valamire tőlünk, kell foglalkozni azokkal is, akiknek teljesen nulláról kell elmesélni, kik vagyunk, és kell külön foglalkozni a fiatalokkal. A vájt fülűeknek vittünk Schiff András-koncertet, Esterházy Péter-felolvasást, a fiatalabbaknak kortárs filmet, koncerteket.

Mennyire volt sikeres az évad?

Volt egy-két egészen sikeres ügy. Például Péterváron és Jekatyerinburgban voltak operettbemutatók, és azóta rendszeressé váltak a magyar operettelőadások. A másik siker a könyvkiadás: az elmúlt négy évben nagyon felfutottak a magyar írók könyvei. Kb. hatvan cím jelent meg, régi klasszikusok új fordításokban, és kortársak. Vjacseszlav Szereda lefordította a Harmonia celestist, aminek nagyon nagy visszhangja volt. És végre megjelentek a fiatalabb műfordítók is, négyen-öten, rajtuk keresztül tartós jelenlétünk lehet az orosz könyvpiacon. Nagyon jelentősnek tarom, hogy idén tavasszal sikerült a nagykövetség és több magyar cég szponzorálásával kivinni a Liszt Ferenc Zeneakadémia kórusát, és a Csajkovszkij Konzervatórium zenekara közösen adták elő Kodály Psalmus Hungaricus oratóriumát. A koncert sikere után aláírtak egy négyéves együttműködési szerződést, amivel újraindították a kapcsolatot a két világhírű intézmény között.

Szomorú aktualitást ad a következő kérdésnek II. Alekszij halála: a 90-es évek második felében a nagykövetség aktív szerepet játszott abban, hogy a katolikus és az ortodox egyház között közvetítsen. Az Ön nagyköveti ideje alatt voltak hasonló törekvések?

A 90-es években nagyon messze volt a két egyház egymástól, és bár Nanovfszky György, akkori nagykövet megpróbálta összehozni a két egyház vezetőjének találkozását, méghozzá Magyarországon, Pannonhalmán, ennek a közeledésnek akkor még nem voltak meg a feltételei. Mostanra sokkal közelebb kerültek egymáshoz az álláspontok, elsősorban világpolitikai okokból, nem a magyar segítség hozta a változást. Többször találkoztam életében II. Alekszijjel. Egyszer egy másfél órás négyszemközti beszélgetésen nagyon érdeklődött a magyarországi tapasztalatok iránt, elsősorban a fegyvernélküli katonai szolgálatról, hogyan alakult nálunk az egyház és a hadsereg kapcsolata, és ami nagyon érdekelte, az az volt, hogyan lehet megtartani a vidéki lakosságot a szülőhelyén. Az derült ki, hogy elég jól ismerte Kelet-Közép-Európát, nagyon nyitottnak mutatkozott, és nagyon kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult. A belső hírek szerint ő sokkal jobban hajlott a közeledés felé, mint a szinódus, amely eléggé konzervatívnak számít. Erdő Péter bíborossal is beszélgettem, amikor kint járt és találkozott II. Alekszijjel. Úgy tűnik, hogy valóban elindult egy lassú közeledés, alsószintű párbeszédek formájában, és ha ezek jól sikerülnek, akkor ezekre alapozva lehet csúcstalálkozót szervezni. Ebben a folyamatban a magyarok nem járnak különúton, a Vatikánból több tárgyalódelegáció is érkezett, nem nagyon látom annak reális esélyét, hogy éppen Magyarországon jönne létre a csúcstalálkozó.

Ha más a különutat említette, az energiapolitikához mintha tényleg másként közelítene Magyarország, mint azt többen elvárják.

Az attól függ. Ha az USA szempontjait nézzük, valóban különúton járunk, csakúgy, mint Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Ausztria és még folytathatnám a sort. Helytelen az a meghunyászkodó, őszintétlen politika, amit az amerikai partnerekkel szemben folytatunk időnként. Pedig éppen a szövetségeinkkel lehet nyíltan beszélni arról, hogy ők is üzleti alapon tárgyalnak az energiáról, mi is. És ebben a kérdésben az amerikaiak a kibic szerepét játszották: nem tudok olyan amerikai befektetésről, ami az európai energetikában történt, ők nem kockáztatnak semmit.
A fő gond persze az, hogy nincs egységes európai energiapolitika, nem is lehet mindaddig, amíg ennek nem teremtődnek meg a technikai-strukturális alapfeltételei. Nincs egységes vezetékrendszer, ezért nincs igazából európai energiapiac. Amíg nincs átfogó hálózat, addig az európai országok egyesével fognak tárgyalni Oroszországgal.

Ilyen aszimmetrikus helyzetben hogyan zajlik a tárgyalás Magyarország és Oroszország között?

Én nem mondanám, hogy aszimmetrikus. Oroszország ugyanúgy függ az energiahordozók eladásától, mint mi a megvételétől. Azt egy rossz, önbeteljesítő sopánkodásnak vélem, hogy az európaiak a túlzott függőségről, kiszolgáltatottságról beszélnek; erre az orosz fél persze, hogy úgy reagál, hogy ha így gondolják, akkor úgy is kell velük szemben fellépni. Az is elhibázott lépés, hogy előbb történt meg a liberalizáció, mint az energiahálózat kialakítása, hiszen így egyszerűen a keresletvezérelt áremelkedést szabadítják a piacra. És ez sajnos Magyarországra is érvényes.

Letelt a három év, hazajött. Maradt volna tovább?

Nem. Én kértem, hogy hazajöhessek, mert elfáradtam. Nagyon intenzív volt ez a három év, ráadásul a moszkvai nagykövetség enélkül is fárasztó tud lenni a nagy távolságokkal, folytonos utazásokkal.

Az igaz, hogy egy diplomatának, aki Oroszországban akar boldogulni, tudnia kell inni?

Nem, ez már nincs így. Tizenöt évvel ezelőtt még ment a „nem becsülsz meg eléggé?” kérdéssel induló ivászat, de ma már rendeződött a helyzet. Én nem nagyon szeretem a vodkát, és mindig tudtam mondani, hogy inkább bort kérek. Sőt, azt is lehet mondani ma már, hogy nem iszom egyáltalán.

Köszönöm a beszélgetést.