Bizonyára nem mondok újat, ha megemlítem, hogy az elmúlt héten kis hazánkba látogatott Ljudmila Ulickaja, világhírű orosz írónő. Mi ugyan nem adtuk hírül, ám hála a Könyvfesztivál jó reklámjának, és annak a ténynek, hogy Ulickaja hazánkban is nagy népszerűségnek örvend, élő ember aligha maradhatott le a hírről. Ugyanakkor az a tény, hogy az összes sajtóorgánum megemlítette híres vendégünket, komolyan megnehezíti az én dolgomat. Ugyan mi újat írhatnék, ha az életéről, legújabb, vagy kicsit régebbi könyveiről, illetve mosogatási szokásairól is olvashattunk már. Azért igyekszem.
Első – elmésebb olvasóink sejthetik, „de nem utolsó” – találkozásom Ulickajával az ELTE-n történt. Egészen pontosan a Régészettudományi Intézet nagyelőadójában (Múzeum krt. 4/B, 172 ea.) Kicsit korán érkeztem a helyszínre, és egy ideig aggódva figyeltem, hogy beégünk egy félházzal, de szépen lassacskán megtelt az általam kétszázötven fősre saccolt terem, olyannyira, hogy a pár embernek még szék se jutott. Várakozásaimmal ellentétben aránylag kevés volt a diák, a hallgatóság inkább középkorúnak volt mondható, mint fiatalnak. Viszont - a russzista tanoncok helyett - megjelent a hazai russzisztika krémje, Szvák Gyulától kezdve Oszipova Irinán át, Soproni Andrásig mindenki ott volt. (sőt az előadás végére Hudecz Ferenc rektor úr is benézett)