Az "orosz" jelzőt hallván a zimankós tél, a kolosszális irodalmi remekek, a nyers vodka és a tajgát róvó medvefalkák mellett megannyiunk lelki szeme előtt felsejlenek azok a békebeli, gyermekkorunk foszlányait idéző rajzfilmek. Az évtizedek alatt legendává avanzsált klasszikusokat Nyeznajka kollega méltóképpen végigzongorázta, és talán még nem is ért végig ezen a hol melankólikus mollba, hol ragyogó dúrba átcsapó skálán. Most azonban pár sor erejéig átkontárkodom a térfelére, és egyúttal a múlt, azaz a XX. századba.
Az Annecy Animációs Fesztivál, azaz a "rajzfilm-Oscar" nagydíja (kétszer is), az Anima Mundi első díja, César-jelölés, Oscar-jelölés és még megannyi díj és elismerés - ezeket tudhatja magáénak a 44 éves Konsztantyin Bronzit. Nem véletlenül.
A világ szélén. Magam, mint azon nemzedék tagja, amelyik az animáció hőskorának rajzfilmjein nőtt fel, azt kell mondjam: ezt az 1998-as alkotást tartom messze a legjobbnak a rövid animációk történeténeben. Nem hiába a fent említett César-jelölés (soha meg nem értem, hogy-hogy nem kapta meg) és a több mint hetven további elismerés. Irónia, báj, humor, az egyszerűségbe rejtett összetettség és az a megfoghatatlant idéző hangulat, amelyik talán egy sosemvolt világba kap bele...
És hogy miért nem látunk ilyet a tévében, a moziban? Mert Hollywood van. Márpedig "Hollywood pénzt csinál, míg mi - mozit" - mondta egy interjúban Bronzit. A szerzői rajzfilmek, akármilyen díjakat is nyernek, a háttérben maradnak. Külföldre el se jutnak, mert ugyan miért is akarna akármelyik forgalmazó egy tízperces orosz rajzfilmmel vacakolni, amikor tudja jól, mi kell a népnek: Egyiptom hercege, Shrek, Volt, Madagaszkár, Jégkorszak... És a helyzet nem sokkal jobb hazai fronton sem. Az állami rajzfilmstúdiók megszűntek. A posztszovjet animációs filmek jogai már producerek kezében vannak, ergo tessék fizetni. Nem egyszerűbb-e ingyér' 5137-edszer lejátszani a No, megállj csak!-ot, vagy éppen egy ezeréves Disney-sorozatot, amiért valamikor már kifizették a filléreket? De, egyszerűbb. így aztán a kortárs orosz "szerzői" animációval - természetesen az áldott Internet mellett - legfeljebb nagyszabású produkciók bónuszaként találkozhatunk. így például a zajos sikert aratott Aljosa Popovics és a gonosz Tugárin (amelynek rendezője, forgatókönyvírója és vágója is Bronzit, és amely szintúgy megérdemelne egy misét) DVD-jén az Istenséggel, amely bizonyítja, hogy Konsztantyin Eduardovics nem csak a klasszikus technikák ura:
A tehetség kivételesen viszonylag hamar utat tört magának. Bronzit soha nem tért le az animáció útjáról. Mint mondja, amióta kisiskolásként megmutatták neki a minden rajzfilm ősének számító gyorsan átlapozott jegyzőtömböt, "a szakma kiválasztotta őt". Tanulmányaiban - festészet, szobrászat, építészet, design, animációs rendezés - kiemelkedően teljesített, majd hozzáfogott a munkához. Megszületett a filozofikus mellékízű Körhinta, a kellőképpen groteszk Rágd meg!, a békés együttélésre nevelő Kopp-kopp, a bájos Cumi és sok egyéb más. 30 éves korára pedig be is ért mindennek a gyümölcse: meg nem törve a sort, de annál inkább megtörve a jeget '95-ben megszületett az Annecy-nagydíjra érdemes, mulatságos (bár legalább annyira elvont) Switchcraft.
Ezt a munkát követte a megfelelő iróniával kezelt Die hard-paródia (Drágán add az életed, Burce Willis öl), amely két évvel rá ismét megkapta az Annecy nagydíját. A sikereknek köszönhetően jött aztán a Folimage stúdió pályázata. Ennek révén Európa 50-70 fiatal rendezője közül kettő pénzt kapott a rajzfilmjére, és még a franciaországi munka költségeit is fedezik. Az egyik kiválasztott Bronzit lett. Hát így készíthette el - szakmabeli feleségével karöltve - A világ szélén-t. Ezután pedig jöttek az ajánlatok a világ minden szegletéről. Bronzit végül a szentpétervári Melnyica animációs stúdió főkonzulense és művészeti vezetője lett, ahol mindmáig tevékenykedik. De emellett - figyelem! - a jelek szerint mégsem tér le az eredeti útról. Lehetne tudniillik akár ugyanaz a lelkes, kezdő rendező, aki papírra/szalagra vetette a Switchcraftet, és az, akit idén Oscarra jelölt Illemhelyi szerelmi történetért.
És hogy mégsem ő, hanem Kunio Kato La Maison de Petits Cubes c. munkája nyert? Oda se neki. Egyrészt megérdemli (nem azért, mert a globális felmelegedés ellen nevel, hanem mert könnyet csalt a szememre ezen a kései órán). Másrészt pedig ismervén Bronzit úr munkásságát neki még nincs késő az Oscarhoz. És nem is lesz.