Bizonyára nem mondok újat, ha megemlítem, hogy az elmúlt héten kis hazánkba látogatott Ljudmila Ulickaja, világhírű orosz írónő. Mi ugyan nem adtuk hírül, ám hála a Könyvfesztivál jó reklámjának, és annak a ténynek, hogy Ulickaja hazánkban is nagy népszerűségnek örvend, élő ember aligha maradhatott le a hírről. Ugyanakkor az a tény, hogy az összes sajtóorgánum megemlítette híres vendégünket, komolyan megnehezíti az én dolgomat. Ugyan mi újat írhatnék, ha az életéről, legújabb, vagy kicsit régebbi könyveiről, illetve mosogatási szokásairól is olvashattunk már. Azért igyekszem.
Első – elmésebb olvasóink sejthetik, „de nem utolsó” – találkozásom Ulickajával az ELTE-n történt. Egészen pontosan a Régészettudományi Intézet nagyelőadójában (Múzeum krt. 4/B, 172 ea.) Kicsit korán érkeztem a helyszínre, és egy ideig aggódva figyeltem, hogy beégünk egy félházzal, de szépen lassacskán megtelt az általam kétszázötven fősre saccolt terem, olyannyira, hogy a pár embernek még szék se jutott. Várakozásaimmal ellentétben aránylag kevés volt a diák, a hallgatóság inkább középkorúnak volt mondható, mint fiatalnak. Viszont - a russzista tanoncok helyett - megjelent a hazai russzisztika krémje, Szvák Gyulától kezdve Oszipova Irinán át, Soproni Andrásig mindenki ott volt. (sőt az előadás végére Hudecz Ferenc rektor úr is benézett)
Felettébb népszerűek az olyan posztok, amelyek azzal foglalkoznak, miképp tud egy honlap minél nagyobb olvasottságot elérni, minél előkelőbb helyet elfoglalni a Google találatai között és még sorolhatnám. Nos, íme a biztos siker kulcsa, a bölcsek kövének receptje: legyen az ember egy ország első embere és a látogatottság garantált. Na jó valljuk be, nem találtuk fel a spanyol viaszt, a fejlett Nyugaton (többek között kis hazánkban is), rég bevett szokás, hogy az állam feje időről időre blogjában is „alattvalóihoz” szóljon.
Képzeljük el, hogy van egy énekesnő, aki egyszerre Koncz Zsuzsa, Cserháti Zsuzsa és Honthy Hanna. Nemzedékének szócsöve, elementáris hangi adottságokkal megáldott és úgy viselkedik, mint egy született primadonna. Mert az is. Ő 
Pahamov röhög a markába, Lebegyev szomorú, Nyemcov jós, Volocskova mégis, majd mégsem, Bogdanov nehéz döntést hozott, a Választási Iroda munkatársai pedig nem mondhatók gentleman-nek. Ezek a legfőbb fejleményei a szocsi polgármester-választás kezdete óta eltelt szűk egy hónapnak, melynek elején már szenteltünk egy 
Mint tudjuk, Dmitrij Medvegyev egyik legfőbb vesszőparipája a korrupció elleni harc. Ez nem is nagy baj, hiszen a már világhírűnek mondható orosz korrupció megkeseríti az egyszerű (és nem egyszerű) orosz emberek mindennapjait. Nos, ezért a korrupció elleni harc egyik emblematikus lépéseként, Medvegyev tavaly decemberben aláírta azt a törvényt, amely nem csak a kormány tagjait, az alelnököket, és szövetségi minisztereket kötelezi vagyonnyilatkozatuk benyújtására, hanem azok házastársait és gyerekeit is. Hétfőn pedig jó példával elől járva Medvegyevék - a Putyin házaspárral karöltve - nyilvánosságra 
Az utóbbi három-négy napban rengeteg különböző hírt, pletykát, elméletet lehetett hallani arról, hogy az orosz Szurgutnyeftyegaz megvette az osztrák OMV-től annak 21%-os Mol részesedését. Ráadásul a folyó piaci árnak a 1,9-szeresét fizették érte. Ezek a tények már alapjában elég nagy riadalomra adtak okot, de ha még azt is bele próbáljuk kalkulálni, hogy egy kormány-válság kellős közepén ülünk, minden készen áll, szebbnél szebb összeesküvés-elméletek gyártására. Arra, hogy az így keletkezett káoszban lámpást gyújtsak, meg se próbálkozok. Főleg azért, mert nekem sincsenek belső forrásaim (pedig kérdeztem is múltkor a villásreggelinél, hogy „Te Vologya, akkor most mégis a tiéd az a 37%, vagy sem”). Amit tehetek az egy könnyed séta az egyes elméletek útvesztőiben.
Az "orosz" jelzőt hallván a zimankós tél, a kolosszális irodalmi remekek, a nyers vodka és a tajgát róvó medvefalkák mellett megannyiunk lelki szeme előtt felsejlenek azok a békebeli, gyermekkorunk foszlányait idéző rajzfilmek. Az évtizedek alatt legendává avanzsált klasszikusokat Nyeznajka kollega 
Bevallom azért fenntartásokkal ültem be az előadásra. Mondhatnám, hogy már nyolc éves koromban is az egyetlen dolog, amin soha nem tudtam nevetni a cirkuszban a bohóc volt – ami persze nem volna igaz, de most már nem nyolc éves vagyok, hanem „komoly felnőtt ember”. És különben is, nevetek amikor szeretnék, de milyen dolog már amikor emberek egy pódiumon bohóckodnak, és nekem hahotáznom kell világba ha tetszik, ha nem, különben elrontom a bulit.