Az oroszok már nincsenek a spájzban...

Június 11-én Vlagyimir Putyin Dmitrij Medvegyev felmentette az ukrajnai orosz nagykövetet és cserébe udvartartásába rendelte, tanácsadónak nevezte ki (a FÁK országaival való gazdasági együttműködés területén). Csernomirgyin 2001 óta töltötte be ezt az energetikai szempontból nem másodrendű jelentősséggel bíró posztot. A Jelcin-éra ex-miniszterelnöke ugyanis fontos szerepet játszott a Gazprom alapításában (privatizációjában), és stratégiai szerepének megőrzésében, kiterjesztésében. Csernomirgyin megítélése ellentmondásos, szélsőségesen népnyúzóként is emlegetik (ennek egyik legfőbb oka az árliberalizáció, a Gazprom adóbefizetése körüli csaták), őt szokás okolni a pénzügyi válság következményeiért, amibe végül 1998-ban kormányfőként belebukott. Karaktere, sajátos, keresetlen beszédstílusa és időnként esetlen mondatai miatt gyakran politikai pamfletek hőse.

     Ha vasárnap, akkor humorömleny. Ezúttal - a teljesség igénye néklül - megtekintjük, hogyan is élnek az orosz kultúrkörben a demotivation-plakátok.

(via Nyeznajka & English Russia)

Oroszország. Gyerekkortól életre nevel.

Idén sem rendezhették meg a toleranciára, a másság elfogadására buzdító felvonulást a melegek érdekeit védő aktivisták Moszkvában. Az évek óta polgármesterként regnáló Luzskov szerint egyrészt, mert a „társadalmi morál” gyomra nem venné be másrészt, mert a szélsőséges csoportok szétvernék a felvonulást, azaz sem a főváros, sem az Orosz Állam nem lenne hajlandó képes megfelelő védelmet biztosítani számukra. Így értelmezik a kisebbségek védelmét, a keresztény, ifjúsági és veterán (!) szervezetek morális meggyőződésével szemben.

A melegek felvonulását, a Gay Pride (parade) nevű rendezvényt, évek óta nem lehet hivatalosan megtartani az orosz fővárosban. Az esemény leginkább a pravoszláv szélsőségesek kedélyeit borzolja a tettlegességig, a politika pedig leginkább a széles szavazói bázis megtartása érdekében a legkisebb ellenállás felé mozdul.

     Ünneplünk ma. Oroszország függetlenségét ünnepeljük. Függetlenségét a Szovjetuniótól. Június 12-én - immár 15 éve - Az Oroszország állami szuverenitásáról szóló nyilatkozat elfogadását ünnepeljük. Idővel csiszolódott ugyan a hangzatos cím, és 2002 óta hivatalosan már csak Oroszországé ez a nap, a nép ajkán viszont tovább él a pátoszos, alapvetően értelmetlen, de egy csepp iróniával élvezhető elnevezés: "A függelenség napja".

     A fent nevezett határozat 1990-ben közhírré tette az Orosz Föderáció alkotmányreformjának kezdetét. Ez ugyan még egy megújított SZU keretében képzelte egy demokratikus jogállam létrehozását (méghozzá oly demokratikusan, hogy ez az Orosz Föderáció törvényhozásával egyetemben prioritást élvezzen a SZU törvénykezésébel szemben), ám azóta tudjuk, hogy az utolsó görcsös rángás már nem segített, amikor darabok törtek le a birodalomról. Viszont - jobb híján - 1994-ben, a mikor ej, de nagyon kereste az helyét az új Oroszország, az állami teremtésmítoszban Borisz Jelcin első megválasztott elnök kikiáltotta alapkőletételnek. Így lehetett volna az új korszak Oroszországának legfőbb állami ünnepe. Mint ahogy nem lett a '90-es évek káoszában, főleg a kb. 30 nagy szovjet állami ünnep tekintetében. Jelcin azonban ragaszkodott a kezdeményezéshez, és ennek hangot is adott. 1998-ban még az elnevezést is közérthetővé tette, és az ő noszogatására aztán 2002-ben az új Munka Törvénykönyve végül rögzítette Oroszország napját.

A TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) civil szervezet keres egy június végén, Varsóban megrendezésre kerülő lengyel-orosz NGO(non-governmental organization) Fórumra egy a magyar civil szférában dolgozó, oroszul (és angolul) beszélő, oroszországi NGO szektorral együttműködő embert a fórumon való részvételre megfigyelőként.
Jelentkezni lehet Sós Katalinnál a ksos@tasz.hu e-mail címen.

     Új frontot nyitnak a szilovikok. Kinyújtják hideg, inas, nyirkos kezüket a képernyőből, aztán kidugják a fejüket, iszonyatot árasztó gombszemeik ki-kivillannak az arcot sötét, jéghideg homályba rejtő, acélosan csillogó haj alól. Kint van már az egész torz, egyenruhás test, a pincék kicsapódott párája puhán tompítja a vállapok csillagainak fényét. A lény végigkúszik a nappali szőnyegén széles, nyálkás sávot húzva maga után, felmászik a fotel karfájára, a dívány háttámlájára, és a füledbe böfögi: a... terror... rossz... a... terror... rossz...

     Hipnózis

     A Moszkovszkij Komszomolec birtokába jutott (átadott?) titkosszolgálati projekt frappáns címe: Követelmények egy specializált, a terrorizmus megelőzése és a terrorizmus ideológiájának való ellenállás kérdéseivel foglalkozó televíziós műsorciklus létrehozására vonatkozó, állami szükségleteket kielégítő szolgáltatások nyújtásához. („Требования к оказанию услуг для государственных нужд по созданию цикла специализированных телевизионных передач по вопросам профилактики терроризма и противодействии идеологии терроризма.”) Hogy miről is van szó? Összességében erről:

Szombat este, pontban nyolckor belecsaptak a balalajkába a zenészek. Ezen kissé csodálkoztam, hiszen épp előtte fejtegettem hosszasan, hogy nem baj, ha késünk öt percet, mert ilyen koncert mióta világ a világ nem kezdődött még időben. És erre tessék. (idővel persze összerakosgattam a mozaikokat, előtanulmányaim, az egyenruhák, illetve őseim katonatörténetei segítettek, hogy leessen: a katonák körében pontosság van) Még szerencse, hogy végül időben elfoglaltuk a helyünket, így nem maradtunk le a bevonulásról, a nyitányról, illetve az est egyik csúcspontját jelentő ünnepi beszédekről. Ez a maximum kétszer három perc örökre megragad az emlékezetemben, a magyar kistestvér képviselőjének jól látható meghatottsága, és zavara, illetve az orosz-magyar tolmács derekas küzdelme szép anyanyelvünk toldalékjaival mulatságosnak volt mondható. Ja, majd' el felejtettem: szombaton Budapesten adott koncertet a Vörös Hadsereg Alekszandrov kórusa.

Woody Allen azt mondta hogy, "mindig, amikor Wagnert hallgatok, úgy érzem, le kell rohannom Lengyelországot." Nos, az első két induló után én is úgy éreztem, hogy ha ez így megy tovább, és kezembe nyomnak egy puskát, akkor rohamot indítok a legközelebbi MIÉP pártiroda ellen*. Aztán szerencsére jöttek a táncos fiatalok, és egy vállalhatóbb irányba terelték a grandiózus hangzás okozta érzelem-túlcsordulást. Azt hiszem a közönség soraiban általános lehetett ez az érzés, sokan például permanens tapsolással igyekeztek levezetni a kitörni készülő emóciókat, ami nem is lett volna baj, ha az előadott dalokat jellemző gyakori tempó-ingadozások nem jelentettek volna megoldhatatlan ritmikai feladatot számukra.

A videó előtt tessék felcsavarni a hangerőt, hogy átjöjjön a fíling.

   Blogunk szerkesztősége lázban ég a mai választásoktól. S. Szergej szentpétervári lakos is lázban ég; az ő dalával mondjuk el:

V. ö.: A fehér kocka

Hogy ez eddig nem jutott senkinek az eszébe! Hát mit csinált az a sok szerencsétlen közgazdász mindezidáig? Sebaj, megjött végre Borisz Grizlov, aki megmondja a tutit. Figyelem, figyelem: a rubelből úgy lesz keményvaluta, hogy

hatásszünet

ezentúl palládiumból kell készíteni az egyrubelest. Borisz Grizlov, aki amúgy nem alkimista, vagy főállású világmegmentő, hanem az orosz parlament elnöke ezt azért tartja iszonyú jó megoldásnak, mert a palládium-rubel majd felveszi a versenyt a dollárral, ha már ilyen értékes lesz. Palládiumból pedig Oroszországnak sok van, másnak meg nagyon kevés, hurrá, meg van mentve az orosz gazdaság.

És miután ezt a parlament elnöke mondta, nem lehet csak úgy elzavarni, hogy na jól van, nyugszik a beteg, sétálj egy nagyot a friss levegőn, az biztos jót tesz, hanem komolyan kellett venni a javaslatot. Tehát közgazdászok, azok a semmirekellők szépen, tagoltan elmagyarázták, hogy attól, hogy palládiumból készítik, még nem fogják elfogadni máshol a rubelt. A pénz értéke ugyanis nem azon múlik, hogy miből készül, már elég régóta.

Aztán érmekészítők is érdemben foglalkoztak a problémával, kiszámították, hogy kb. 4000 rubelből lehetne előállítani a palládium-egyrubeleseket, ugyanis egy elég nehezen megmunkálható fémről van szó.

Összességében: elég jó ötlet, csak még csiszolni kell rajta. Addig is bevezetjük a politikai ostobaság világpénzét, a grizlovot.

Ha egy emberre éveken át rájár a rúd, ha a világ nagy része – ha nem is utálja – de el nem ismeri, akkor az ember könnyen elkeseredetté válik, megragad minden gyönge fűszálat. Egy ilyen  száradó fűcsomónak - apró kínálkozó esélynek tűnt Dél-Oszétia számára a parlamenti választások. Reméljük, ezzel inkább magukat akarták megnyugtatni, nem a nyugatot meggyőzni mert ha mégis akkor a vezetés még hülyébb, mint amilyennek kinéz. 

Dél-Oszétiában nincs nagy múltja a demokratikus választásoknak. Még jó, hogy találni egy országot, mely ha már amúgy is gyakran vállalja magára a nagy testvér szerepét, miért pont az elekciók rejtelmeibe ne vezesse be az ifjú nebulót. Persze ha korrektek akarunk lenni – akarunk! – meg kell jegyeznünk, hogy az említett bátynak (vagy nővérnek?) is komoly hiányosságai vannak e téren, a putyini gyakorlat nem feltétlenül az etalonnak tartott nyugati demokrácia felé visz, de ezen jobb lesz nem (most) leakadnunk.

Dél-Oszétia olyan tehetséges tanítványnak minősült, hogy több téren is rögtön utolérte mesterét. Persze az Egységes Oroszország legutóbbi 64%-hoz még gyúrniuk kell egy keveset – 44%-ot szerzett a legnagyobb elnök-barát párt (mert több ilyen van), de azt mondom ami késik, nem múlik. Főleg mivel Kokojti (a dél-oszét elnök) tényleg jól megtanulta a leckét. Tanárúrkérem, először is kinevezzük „A pártot”, neve és egyszersmind a szlogenje is az „Egység”. Felkészültebb olvasóinknak bizonyára rémlik valami ilyesmi úgy ’99 környékéről Oroszországból. Nos igen, ezzel a névvel kezdte pályafutását Putyinnal, a mára dicső karriert befutott orosz mamutpárt. (Érdekes, vajon az évek múlásával a dél-oszét verzióból Egységes (Dél-?)Oszétia  lesz, vagy nem vesződnek ezzel, és egyszerűen átveszik az oroszoktól a nevet is.)