Szombat este, pontban nyolckor belecsaptak a balalajkába a zenészek. Ezen kissé csodálkoztam, hiszen épp előtte fejtegettem hosszasan, hogy nem baj, ha késünk öt percet, mert ilyen koncert mióta világ a világ nem kezdődött még időben. És erre tessék. (idővel persze összerakosgattam a mozaikokat, előtanulmányaim, az egyenruhák, illetve őseim katonatörténetei segítettek, hogy leessen: a katonák körében pontosság van) Még szerencse, hogy végül időben elfoglaltuk a helyünket, így nem maradtunk le a bevonulásról, a nyitányról, illetve az est egyik csúcspontját jelentő ünnepi beszédekről. Ez a maximum kétszer három perc örökre megragad az emlékezetemben, a magyar kistestvér képviselőjének jól látható meghatottsága, és zavara, illetve az orosz-magyar tolmács derekas küzdelme szép anyanyelvünk toldalékjaival mulatságosnak volt mondható. Ja, majd' el felejtettem: szombaton Budapesten adott koncertet a Vörös Hadsereg Alekszandrov kórusa.
Woody Allen azt mondta hogy, "mindig, amikor Wagnert hallgatok, úgy érzem, le kell rohannom Lengyelországot." Nos, az első két induló után én is úgy éreztem, hogy ha ez így megy tovább, és kezembe nyomnak egy puskát, akkor rohamot indítok a legközelebbi MIÉP pártiroda ellen*. Aztán szerencsére jöttek a táncos fiatalok, és egy vállalhatóbb irányba terelték a grandiózus hangzás okozta érzelem-túlcsordulást. Azt hiszem a közönség soraiban általános lehetett ez az érzés, sokan például permanens tapsolással igyekeztek levezetni a kitörni készülő emóciókat, ami nem is lett volna baj, ha az előadott dalokat jellemző gyakori tempó-ingadozások nem jelentettek volna megoldhatatlan ritmikai feladatot számukra.
A videó előtt tessék felcsavarni a hangerőt, hogy átjöjjön a fíling.
Mi adta meg az együttesnek a világhírt? Azt hiszem, talán ők először fedezték fel, hogy ha beállítanak negyven érces hangú férfit vörös indulókat, vagy orosz népdalokat énekelni, akkor arra még a nyugati embernek is megdobban a szíve. Nem akarom túlbeszélni a dolgot, a mozgalmi dalok iránt érzett – megjegyzem pusztán zenei – csodálatom lassan mindenki számára világossá válik, de ezeknek a műveknek a hallgatása közben, ha nem is hiszi el az ember, hogy a kommunizmus működhet, könnyű szívvel felejtkezik meg a negatív oldalairól. Az orosz népdalokról meg már ne is beszéljünk. A világ nagy része ismeri a Katyusát, vagy a Kalinkát, képzettebbek talán a Podmoszkovnie vecserát, vagy az Ocsi csornijét is el tudják dúdolni.
Intermezzo. Váratlanul a koncert közepén egy láthatatlan hölgy beolvasta a mikrofonba, hogy a koncertet szervező Honvéd Zenekar (?) nem fizette ki időben a szerződésben megállapított összeget a zenekarnak. Itt egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy levonul az zenekar, „hát eddig voltunk kifizetve” felkiáltással. De szerencsére, csak jelezték, hogy ilyen jófejek, hogy mégis folytatják. A következő szólista minden bizonnyal kicsit csodálkozott is, hogy miért kapott akkora tapsot.
Szóval az orosz népdalok amúgy is jók, és az Alekszandrovci előadásában ha lehet még jobbak. A klasszikusok mellett mára az együttes repertoárjában többek között híres opera-áriák is vannak. Egy rövid blokkot ebből is hallhattunk a koncerten. Én ezt őszintén szólva kihagytam volna, csak azért, mert így hiába készültem, hogy ne sírjam el magam közben, végül nem volt "Ej, uhnyem".
Intermezzo dvá. Aztán egy műsorszámmal később újfent megszólalt a láthatatlan hölgy, ezúttal pontosítva, hogy az egész nem a Honvéd Zenekar hibája, hanem az xy programszervező irodáé. Ezzel együtt - még ha mind az eredeti bejelentés, mind a pontosítás is valahol jogos volt – már semmi nem tudta enyhíteni a kissé keserű szájízt. De tényleg, miért nem lehet az ilyesmit a színfalak mögött elrendezni?
És ha már megkezdtem a negatívumok felsorolását, folytatom is. Én egy kissé vontatottnak éreztem a koncertet. Kétség kívül az összes szólista megérdemelte a különtapsot, de azzal, hogy majdnem mindenki visszajött még egyszer meghajolni szerintem túl sok idő ment el. A kivetítőn időről időre gagyi animációk jelentek meg az élőkép helyett, ezt a távolabb ülők lehet, hogy sérelmezték. Végül pedig a hangosítás nehezen tudott megmérkőzni egy-egy fortissimo-val. Persze értem én, hogy a Müpába nem fér be annyi ember, mint a Sportarénába, de egyszer érdekes lenne meghallgatni őket hangosítás nélkül is.
Összegezve tehát a koncert nagyon nagy élményt jelentett, abszolút megérte a pénzét. Jók voltak a táncosok, végre láthattam ahhoz a hallhatatlan fiú hanghoz tartozó arcot, aki ’20 és ’90 között ugyanúgy énekelte a Krejszer Avrórát. És ha egyszer a fenti észrevételeket is megfogadják, plusz a személyes ízlésemre alakítják a műsort (haha), akkor egy tökéletes koncertet hallhatunk majd. Így csak simán „jeles”.
Végezetül hallgassuk meg a (hiányolt) Volgai hajóvontatók dalát. Küldöm magamnak és mindenkinek aki szereti.
* A szerző nem gondolja komolyan, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártja fasiszta szervezet lenne. Ezen felül még véletlenül se kívánja, hogy a kommentekben arról folyjon a vita, hogy ki fasiszta és ki nem az.