Nincs divat a kreációkat viselő gyönyörű hölgyek, urak nélkül. Az orosz szépségek nemcsak napjaink trendjét képviselik, hanem a divatvilág születésének meghatározó alakjai voltak, a manöken szakma megjelenése tulajdonképpen az oroszokhoz köthető. A forradalom idején a bolsevikok elől Franciaországba, Olaszországba menekülő arisztokraták a megélhetésükért a legkülönfélébb munkákat végezték. Ekkoriban a fellendülésnek indult couturier-k, divatházak előszeretettel alkalmaztak nyelveket beszélő fiatal lányokat, akik kedves modorukkal, szép külsejükkel népszerűsítették, árulták a legújabb viseleteket. A „fehér” oroszok (azaz az orosz arisztokraták) leányai rendkívül kedveltek voltak, kifogástalan neveltetésükkel, nyelvtudásukkal és szépségükkel tökéletesen elbájolták a kuncsaftokat. A manökenek akkoriban az adott divatház öltözékében kedves társalgással mutatták be a szezon újdonságait sokszor az üzlet falain kívül, a színházban, társasági eseményen pompázva.

A divat nagyatyja Poiret nevéhez kötik a modern PR megteremtését, üzleti stratégiájaként az arisztokrácia nemesasszonyait öltöztette ruháiba, melyek így a polgárasszonyok számára is követendő divatot teremtettek. Poiret csillaga az I. világháború után leáldozóban volt, az uralmat a feltörekvő Mademoiselle Chanel vette át, aki a nagymester stratégiájára alapozva hozta magát divatba, és többek között előszeretettel alkalmazott orosz modelleket.

A harmincas években Párizs manökenjeinek egy harmada volt orosz, akkoriban jött divatba a világos, szőke haj, ami ugyancsak kedvezett az északi szépségeknek. A manöken szakmát az orosz lányok sikertörténetei tették vonzóvá, hiszen a magas körökbe való bejutás rendkívüli lehetőségeket rejtett magában. Káprázatos karriert futott be például a szépséges Natalie Paley, II. Miklós cár unokahúga, aki 1920-ban menekült el Oroszországból, miután apja és bátyja a bolsevikok áldozata lett. A Lelong divatház arcaként a tulajdonos, az ismert divattervező Lucien-Camille Lelong, felesége lett. Számos fotója jelent meg, többször szerepelt a Vogue-ban. Figyelemre méltóak filmes szereplései, többek közt Alexander Korda`s The Private Life of Don Juan-jában. Az Egyesült Államokba emigrált, majd 1937-ben végül John Wilson színházi producer felesége lett. A divat világától nem szakadt el, a Mainbocher divatház PR-osaként dolgozott.

A Szovjetunióban hivatalosan 1944-ben nyitották meg a központi divatházat (Obseszojuznij Dom modelej), ahol központosítottan tervezték a szovjet ember viseletét cipőtől a kalapig.  Ekkor terjedt el a manöken szó, a divatházakban a ruhák megtervezéséhez és bemutatásához alkalmazott lányokat hívták így. A hivatalos szakmabesorolás szerint a manökenek a takarítónőkkel tartoztak egy kategóriába, és a társadalmi megítélésük is ennek felelt meg. A lányok szerepe leginkább abból állt, hogy átlag orosz nőként méretekkel szolgáljanak a szabásmintákhoz, és a zárt, szakmai körök számára szervezett bemutatókon prezentálják a szovjet divatot. A manöken léha, kissé gyanús életvitelt feltételezett, pedig a lányok az átlag szovjet nők életét élték, azaz részt vettek politikai képzéseken, társadalmi munkát végeztek és felvonultak a nagy szovjet ünnepeken.

Az ötvenes évek meghatározó modellje a félig svéd származású Valentyina Jasina volt, a szovjet Greta Garbo. Valja viharos élete (válás, kapcsolatok, harc a túlélésért) kapcsán nővére emlékezik vissza a szovjet manökenek körülményeire. A lányok közösen viselték ugyanazt a néhány pár cipőt a bemutatókon, a maradék rúzst kifőzték és újrahasznosították, külföldi utazásaik során pedig napi 5 dollárból kellett, hogy kijöjjenek. A legenda szerint a szovjet lányok külföldön kutyatápot vásároltak maguknak. A divatozásnak is megvolt az ára, azt a lányt, aki nadrágot viselt és festette magát, az ötvenes években megszólták az utcán az emberek.

A helyzet a hruscsovi enyhüléssel oldódott kissé, a színes képeslapokban megjelent arcokat (bár legtöbbször név nélküli fotók voltak), megjegyezte a közönség. Megindító Regina Zbarszkaja az orosz Sophia Loren története, aki súlyos depressziója miatt többször került zárt osztályra, végül a ma egyik legnépszerűbb orosz designer, Zajcev, akkori divatház igazgató vezetése alatt takarítónőként vetett véget életének. Az ügy kapcsán felmerült, hogy esetlegesen a feltételezett, vagy valós kémkedés állhatott Regina Zbarszkaja halálának hátterében, azt is pletykálták róla, hogy a KGB megbízásából együtt hált Yves Montand-nal és más külföldi hírességekkel. Mindenesetre e tragikus sors elrettentő példaként állt az ifjú szovjet hölgyek előtt, akik jobban tették, ha mérnöknek, vagy geofizikusnak tanultak.

Botránykő volt Galina Milovskaya, az orosz Twiggy, esete is, aki a moszkvai nemzetközi divatbemutató után a Vogue számára a Vörös téren pózolt nadrágkosztümben (illetlensége miatt üldözött ruhadarab) pontosan háttal a Lenini Mauzóleumnak, és a küszöbön álló ünnep miatt arra kiaggatott nagyvezérek képeinek. A hatóságok megtiltották a fotók megjelentetését, de Galya addigra még merészebbet lépett, modellt állt a művész Anatolij Bruszilovszkij számára, aki a szovjet body art első remekművét alkotta meg a lány testén. Az akciót egy olasz fotós barátjuk, Caio Mario Garubba, meg is örökített az Espresso magazin számára. Ekkor már nem volt visszaút, Galina repülőre szállt és Londonon keresztül Párizsig meg sem állt. A modellkedés mellett kitanulta a filmes szakmát és több dokumentumfilmet is leforgatott, melyek közül az emigráns orosz művészeket bemutató ”Ezek az őrült oroszok” a legsikeresebb (a mai napig vetítik, és díjat is nyert). Galina Milovskaya-Dessin ma nagyvilági párizsi hölgyként éli a francia értelmiség életét.

A hetvenes évek azon modelljei, akik külön engedélyek megszerzésével voltak oly szerencsések, hogy külföldi munkákat tudtak vállalni, hazatérve a szovjet hatóságok állandó faggatásának voltak kitéve, így disszidált végül Ljudmila Romanovszkaja is, aki kivételes módon egy nemzetközi divatbemutató keretében 1967-ben elnyerte a Miss Oroszország címet. Ljudmila évente 3-szor, 4-szer is külföldre (Nyugatra) utazott, ami szinte elképzelhetetlen volt abban az időben, nem sokkal Moszkvába való költözése után meg is találta a KGB. Elmondása szerint férje tanácsára buta nőcskének tettette magát, akit a ruhákon kívül nem sok minden érdekel, így a beszervezést is megúszta. Férjével és lányával először Izraelbe emigráltak, majd onnan Londonba, ahol a magánéleti és pénzügyi nehézségekkel küzdő, csontsoványra fogyott Mila a legnagyobbak számára dolgozott: Pierre Cardin, Givenchy, Christian Dior. Végül riporterként interjúkat készített a BBC számára, és mellette tolmácsolással, fordítással tartotta el családját (lányát és a lányára vigyázó édesanyját) és megtalálta álmai hercegét.

Az áhított Nyugat meghódítására és az álmok beteljesülésére a peresztrojka hozta el a reménysugarat, ám a vízumrendszer hosszadalmas változása (1985-89) szinte csak a Szovjetunió összeomlása után tette lehetővé a külföldre való utazást. Az 1989-ben alapított Red Stars ügynökség volt az első, ami komolyan biztosítani tudta az orosz lányok jelenlétét a kifutókon.  A Red Star-ral fémjelzett korszak előfutára Tatjana Sorokko volt, aki egy külföldi ügynökség (a párizsi Marilyn) megbízásából találta magát egy aktuális Yves Saint Laurent bemutatón. Tatjana ma a Haarper’s Bazaar egyik szerkesztője (interjút készített többek közt Juscsenko feleségével), menedzseli saját haute-couture és antik ékszer kollekcióját, és férjével Serge-zsel önálló galériát vezetnek San Francisco-ban.

A Red Stars korszakról és az azutáni világról napjainkig folyt. köv.