Úgy vélem az orosz animációk legnagyobb klasszikusai után itt az ideje, hogy egy kicsit a jelenre fordítsuk a figyelmünket. Mielőtt azonban még belevetnénk magunkat a legújabb stúdiók munkásságába – ami feltett szándékom a közeljövőben – mintegy átmenetként engedjétek meg, hogy bemutassam Garri Bargyint.
Átmenetként, mert bár Bargyin a mai napig aktív, lassan de biztosan közeledik a hetven felé, kisfilmjeit már több mint harminc éve gyártja. 1975-ben még az állami Szojuzmultfilm műhelyében készült első mesefilmje „Elérni az eget címmel”. A következő tizenöt évben, tizenöt animációs alkotás került ki a keze közül, melyek többségének ő a szerzője és rendezője is. a Szojuzmultfilm megszűnésekor aztán csapatával megalapítja saját stúdióját „Sztajer” néven. Itt folytatja a munkát, ha nem is olyan mennyiségben, de a megszokott minőségben. Mára a tarsolyában tudhat három Nika-díjat, sőt még egy Arany Pálmát is.
Bargyin stílusára jellemző, hogy képes akármilyen tárgyat életre kelteni. Rögtön első komolyabb témát boncolgató filmjében a „Konfliktus”-ban a gyufákat választotta szereplőinek. Az erősen háborúellenes filmben a kék és zöld fejű gyufák határkonfliktusát láthatjuk elmérgesedni. A célzás félreérthetetlen (1983-at írunk): egy konfliktus ma már az emberiség létét veszélyezteti.
A „Házasság” című munkájában a madzagok életét mutatja be. Vagyis az emberek életét – madzagokkal. Persze felmerül az emberben a kérdés: biztos, hogy érdekes egy olyan film, amiben két darab kötél szerepel, akiknek a feje egy-egy csomó, amin valljuk be viszonylag kevés érzelem tud megmutatkozni. Biztos.
Bargyin a „Banket”-ben bemutatja, hogy egyáltalán nincs szükség arra, hogy lássunk valakit ahhoz, hogy érzelmeket, sőt személyiségeket kapcsoljunk hozzájuk. A történet egy terített asztal bemutatásával indul, mely láthatóan készen áll a vendégsereg fogadására, amely nem is marad el. Látjuk, hogy kihúzzák a székeket, elkezdik fogyasztani az ételeket, csak épp a személyek láthatatlanok. És mégis, pusztán a tárgyak mozgásából érthető minden.
Az említett Arany Pálmát a „Cikornyák”-ért hozhatta el Cannes-ból. Ismét tudott újítani, ezúttal egy drótember életét követhetjük figyelemmel. Először egy teljesen normális drótembert látunk, aki drótfákat, és drótkáposztát ültet, ám folyamatosan megőrjítik a külvilág kellemetlenségei, először drótmadárijesztőt, utána drótkutyát készít. Majd a saját védelmét egészen abszurd szintre emeli, drótkerítést csinálva házából, kutyájából, de még tulajdon asszonyából is. A filozófiai ciklusának zárása az Adagio című alkotás a szürke tömeg tolerancia-hiányát mutatja be, amely képtelen elfogadni a tőle eltérő, különböző „személyeket”. Idézőjellel, mert ha eddig még nem említettem volna, ezúttal origami figurákról beszélünk.
Mielőtt azonban még valaki abba a tévedésbe esik, hogy Bargyin egy menthetetlenül pesszimista ember, vessünk egy pillantást két másik filmjére. A „Farkas end Piroska” (sic!) a rendszerváltás évében készült, az utolsó Szojuzmultfilmes alkotás. A rendszer omladozása már a nyitó Munkás és kolhoznyica szoborparódián látszik. A film az ismert mese zenés újragondolása, olyan vendégszereplőkkel, mint Géna krokodil vagy a hét törpe. (Az eddigiekkel ellentétben itt már a teljes élvezhetőség kedvéért nem árt egy kis orosz nyelvtudás, és zeneismeret sem.) A zenének mindig nagy szerepe van Bargyin műveiben. A Farkas end Piroskában gyerekkora kedvenc dalait dolgozza fel, míg a Csizmás Kandúrban a szívéhez legközelebb álló komolyzenei darabokat. A „Csizmás Kandúr”-on már nem annyira a rendszerváltás eufóriája, hanem az azt követő kiábrándultság érződik, sok-sok humorral és öniróniával persze. Ennek a részletes ismertetésébe már nem kezdek bele, javaslom helyette minél több fent említett Bargyin mű megtekintését. Alább a „Konfliktus” látható.
A rovat eddigi posztjai:
Cseburáska és Krokodil Géna
Háztetey Károly és Kisöcsi
Kot Leopold
Micimackó
Nyeznajka kalandjai
Nu pogodi