Az oroszok már nincsenek a spájzban...

Ha nem is történelmi, mindenképp említésre méltó eseménye az orosz televíziózásnak, hogy a múlt heti KVN adásban egy majd’ tíz perces Medvegyev-paródiát adott elő az egyik csapat. A jelenet azt boncolgatja, milyen összetűzésekbe keveredhet az egyszerű orosz emberként dácsáján nyaraló elnök az őt kiszolgáló személyzettel. A jófej-imázst egyre intenzívebben építő Medvegyev így reagált a Twitteren: „Hasznos cucc ez a Twitter. Épp az imént találtam egy klippet arról, hogy is töltöttem ezt a nyarat.” A nyugati sajtó már az olvadás jeleiről beszél és a Brezsnyev-érával von párhuzamokat. Annak fényében, hogy a KVN mindig is jeleskedett a mindenkori vezetők kifigurázásában (minősített esetben azok jelenlétében), jómagam megelégednék a tízpercnyi könnykicsordulós röhögés garantálásával. Jó szórakozást.

Az orosz híradók, mint a világban másutt is, folyamatosan számoltak be az ajkai vörösiszap okozta katasztrófáról. Ám október 16-án egészen furcsa hírt közölt az állami egyes csatorna:

"Oroszország felajánlotta segítségét, de Magyarország visszautasította, úgy tűnik, azért, mert eus testvéreiben bízott. De az Európai Unió csak ökológiai szakértőket küldött."

Tényleg volt ilyen? Az oroszok tényleg ajánlottak segítséget, és a magyarok ezt tényleg visszautasították? Nézzünk körül, hogyan jelent meg ez a magyar hírekben. Viktor Zubkov, az orosz első miniszterelnök-helyettes októberi magyarországi tárgyalásairól nem túl részletesen, de beszámoltak, szinte minden politikai napilapban és politikai híreket megjelenítő médiumból megtudhattuk, hogy a Malévról és az energetikai együttműködésről volt szó. Az csak külpolitikai (?) érdeklődésű hírportálokon jelent meg, hogy Zubkov felajánlotta az orosz segítséget, konkrétan magával hozta Pavel Plat katasztrófavédelmi miniszterhelyettest (igen, az oroszoknak ilyen is van, külön minisztérium foglalkozik a "különleges helyezetekkel"), aki tárgyalt a megfelelő emberekkel. A magyar hír (október 12.) így fejeződik be:

"A felek megállapodtak, hogy szükség esetén a magyar fél azonnal segítségért fordul az orosz félhez, tájékoztatva katasztrófa mértékeiről és következményei aktuális értékeléseiről."

Hát, ez bármit is jelenthet, de könnyűnek tűnik elfogadni az orosz interpretációt, hogy ez egy udvarias elutasítás. Ennyire jól állunk, hogy megválogathatjuk, hogy kitől fogadunk el segítséget?

Rég nem látott jelenségnek lehettünk az elmúlt hetekben tanúi. A fényesen tündöklő Putyin-Medvegyev kettőscsillagot napokra elhomályosította egy másik égitest, még ha – folytatva a silány metaforát – Luzskov napjának fel is kellett robbannia ahhoz, hogy túlragyogja a tandemet. Az utóbbi időben a csapból is Jurij Luzskov folyik. Olvashattunk ifjú koráról, legendás bőrsapkájáról, az ő segítségével milliárdossá váló feleségről, sőt arról is, hogy az összes létező orosz bíróság kimondta, hogy az utóbbi állítás aljas rágalom. (Jómagam mondjuk kissé sértőnek találom, hogy a Szisztyemát senki meg se említette. Pedig a tavaly 1,6milliárd dolláros profitot termelő üzleti csoportnak ugyanúgy nincs semmi köze Luzskovhoz, mint Luzskovné Intecojának – a főrészvényes Luzskov régi bajtársa, Vlagyimir Jevtusenko, mellesleg Baturina nővérének a férje.)

Luzskov keze nyomát még sokáig magán fogja viselni az orosz főváros. Köszönhetünk neki szép dolgokat, például a Megváltó Krisztus Székesegyházat, amit még (a Luzskov által sokat méltatott) Sztálin romboltatott le, ám emellett lelkiismeret-furdalás nélkül bontatott le műemlékeket, ha arról volt szó.  Az expolgármester ténykedésének legborzalmasabb mementója, amely a gyengébb idegzetű moszkvaiak álmában a mai napig kísért, a harmincemeletnyi Nagy Péter-szobor.

Vlagyimir Putyin – illetve manapság a szélárnyékában tekerő Medvegyev – elképesztő népszerűsége tíz éve visszatérő témája a híreknek. No nem mintha az évtizedben bármilyen számottevő mozgást produkált volna a népszerűségi index (talán a Kurszk tragédiáját leszámítva), egész egyszerűen úgy néz ki, a népszerűtlen politikusokhoz szokott nyugati sajtóban egy kiemelkedően népszerű vezető permanens hírértékkel bír.

A „drámai” négyszázalékos esésnél, és az újabb történelmi csúcsnál azonban sokkal érdekesebb kérdés, hogy mégis minek köszönheti Putyin letaszíthatatlanságát a népszerűségi listák éléről. Mi Putyin titka? Ambiciózusabb újságírók megpróbálják két mondatban megválaszolni, hogy hát ugye stabilitás meg cenzúra, meg különben is az orosz ab ovo szolgalelkű népség, és szüksége van egy A cárra. Történelmileg így alakult.

A fenti okoskodásban persze sok igazság van, csak hát a kérdésünkhöz nem kerültünk sokkal közelebb, sőt újabbak merülnek fel. Mégis milyen stabilitásról beszélünk, politikairól, vagy gazdaságiról? A népszerű Putyin adta a stabilitást, vagy a stabilitás adta meg Putyinnak a népszerűséget? Miben nyilvánul meg a cenzúra? Képes Putyin az összes orosz médiumot direkt kontrollálni, vagy más eszközei is vannak? És mégis miért vágynak annyira az oroszok a cárra? Miért nem vágyunk rá mi magyarok, holott nagyságrendileg hasonló ideig uralkodtak rajtunk abszolút uralkodók, mint az oroszokon. (Márpedig nem vágyunk, hiszen az elmúlt húsz év magyar cárhiánya aligha indokolható a silány politikusi nyersanyaggal).

Az orosz animációs filmek, animátorok zsenialitásánál talán csak Putyint emlegetjük többet a blogon. Bár Vlagyimir Vlagyimirovics egyeduralma nem csak Oroszországban látszik megdönthetetlennek, ezúttal mégis az animációknak szentelek egy rövid posztot.

A Hruszt egy szuhariki brand (gy.k. a szuhariki jellemzően ízesített szárított kenyérfalatok, kábé a csipsszel egy kategória –persze kicsit jobb) VERSUS néven sajátos reklám-kampánnyal állt elő. Rövid animációs klippekben gigantikus párharcokat mutatnak be. A mára több mint hatvan részt megért sorozatban alapvetően filmes karakterek mérik össze tudásukat, de vannak irodalmi, történelmi, sport és geek epizódok is. A minimalista ábrázolást a remek párosítások, fantáziadús forgatókönyvek és a száz százalékban vokálisan előállított hanghatások dobják fel. Többet nem is érdemes róla beszélni, tessék kattintani. Alább a három kedvenc, ezen a linken pedig elérhető az összes. (Orosz nyelvtudás nem szükséges, a cirill betűk ismerete segít a választásnál).

Az ötletet Plastik Józsitól loptam, köszönet érte.

Vlagyimir Putyinnak ritkán tudja az ember csak úgy feltenni a kérdéseit. Megkockáztatom egyszerű halandónak majdnem olyan nehéz egy villásreggelit elfogyasztania Putyinnal, mint Immanuel Kanttal. Jobbak az ember esélyei, ha történetesen Oroszország méltán egyik legnépszerűbb rock-együttesének frontembere, és Jurij Sevcsuknak hívják. A legendás DDT énekese a múlt héten egy jótékonysági est keretében került egy asztalhoz Putyinnal.

És ahogy az ilyenkor már csak szokás, a vendégeknek illett udvarias bájcsevejbe elegyedniük az kormányfővel. Arra, hogy az újabban ellenzéki mozgalmakban is feltűnő Sevcsuk nincs teljesen tisztában avval, mit is jelent egy ilyen bájcsevej a Kremlben is rájöhetett valaki, ugyanis a zenész saját elmondása szerint „pár nappal ezelőtt felhívtak és az Ön egyik asszisztense (értsd: Putyiné) –  a nevére nem emlékszem –  megkért rá, hogy ne tegyek fel magának éles kérdéseket, politikáról, ilyesmiről…”. Putyin megérezhette, hogy erőt kell mutatnia mielőtt vendége teljesen elkanászodik, és olyan riposzttal válaszolt erre, amelyből azóta kisebb mém lett. 

2005 óta próbálkoznak vele, idén már valóban megkerülhetetlenül identitásjelzővé emelkedett az április 24-től május 12-ig hordott György-szalag, a győzelem napi megemlékezések lassan hivatalossá váló szimbolúma. Kezdetben messziről civilnek tűnő szervezetek álltak a szalagokkal kapcsolatos akciók mögött, de aztán 2007-től Putyin és Medvegyev is viseli magán a fekete-sárga ("füst és láng") György-szalagot, idén pedig mindenki, de mindenki feketes-sárgában pompázik. A hokivilágbajnokságokon Bikov edző is viseli, így a tévénézők is beazonosíthatják: aha, ez olyan, mint az angol fociedzőknél.

Az orosz birodalmi jelképrendszerből kölcsönzött emlékmasni ügyes húzás. A 2. világháborús szovjet részvételt nem volt egyszerű az orosz identitás részévé alakítani,  sokat próbálkoztak vele az orosz politikusok, de mindig kilógott a lóláb. Bár szép hagyománya van a retusálásnak, a május 9-ei győzelem napjából nehéz kitörölni Sztálint, a kommunista pártot, meg azt az aprónak nem nevezhető különbséget, hogy nem Oroszországnak hívták a győztes országot. Minden orosz politikusnak a legkeményebb retorikai próbatétel a május 9-ei beszéd: úgy kell ezt a szovjet történetet orosznak beállítani, hogy közben ne kelljen egyrészt-másrésztezni, hiszen a nemzeti büszkeség alapkövét úgy nem lehet fényezni. A György-szalag egyszerre két szempontból is ügyes választás: a macerás nemzeti, közösségi szintről áthelyezi a hangsúlyt az egyéni, családi emlékekre (a kapcsolódó Emlékszem! Büszke vagyok! akció is ebbe az irányba visz), valamint az orosz cári időkkel kapcsolja össze a katonai hőstetteket. Az orosz birodalmi katonai kitüntetés, a Szent György-érdemérem volt a mintája a szovjet időkben a Testőrségi érdeméremnek is, ezt a folytonosságot lehetett kihasználni a fekete-sárga szalag megalkotásakor.

Még pár év és teljesen természetesnek fogjuk tekinteni ezt a szimbólumot. Sőt, csodálkozni fogunk, hogy a dokumentumfilmekben mit keres az a sok vörös zászló. 

Három nappal 99. születésnapját követően, hosszas beetgség után május 8-án elhunyt Lilienthal Andor, a világ legidősebb sakknagymestere.

1911-ben született Moszkvában magyar szülők gyerekeként, anyja operaénekes, apja autóversenyző, az élete pedig több mint kalandos volt. Az első világháború már Pesten találja, és hirtelen minden rosszra fordul: nem elég, hogy gyermekparalízis miatt jobb lábára sánta, szülei elválnak, anyjának elmegy a hangja és tönkremegy, így két testvérével együtt lelencházba adják. A polgári iskolában osztálytársa Kádár Jánosnak. Bátyjától egészen későn 13 éves korában tanul meg sakkozni, de hamar rájött, hogy ezzel a játékkal pénzt is lehet keresni, és bár kitanulta a szabómesterséget, inkább sakkozásból tartotta fenn magát:  kávéházakban, villámpartikon, szabóegyleti bajnokságokon játszott filléres alapon.

Budapest után Bécs, Párizs, Csehszlovákia jobb kávéházai jöttek, ahol találkozott  szinte mindenkivel, aki akkoriban számított: Aljechinnel (és legyőzte!), Capablancával (döntetlen egy szimultánon), barátságot kötött Tartakowerrel és Flohrral. Utóbbival a korra és Lilenthalra jellemző sztori kapcsán barátkoztak össze:

"Stubnyafürdőn a szállodánk előtt lévő parkban volt egy nagy úszómedence. Egyszer mondtam Salo barátomnak, hogy ezt a medencét én át tudnám úszni a víz alatt. Flohr erre azt válaszolta, hogy úgy könnyű, de ruhában ússzam át. Én mondtam, hogy úgy is át tudom. Flohr 300 koronában fogadott velem, ami akkor jelentős összeg volt. Én vállaltam,  mert kiszámoltam, hogy 300 koronáért már tudok vásárolni valamit, meg azután a szabómesterségemből sem felejtettem még el annyit, hogy ne tudnék egy öltönyt kivasalni. Nagy nézőközönség előtt került sor az attrakcióra, amelyen én teljesítettem a fogadás követelményeit. Másnap megjelent a lapokban a karikatúrám, amint a víz alatt ruhában úszom." (Részlet Lilenthal Andor önéletrajzából.)

A kávéházi rutin alakította ki sajátos stílusát: kevés stratégiai, annál több taktikai megfontolás, a bonyolult, veszélyes kombinációkat kereste. Ugyanakkor 1930-ra a hihetetlen mérkőzésszámból adódó rutinja mellett már elméletileg is képezte magát, nem rekedt meg a kávéházi szinten.

A harmincas években bekerült a magyar válogatottba, ahol legnagyobb sikerét az 1937-es olimpián érte el, a magyarok másodikok lettek Lilienthal vezetésével, aki a legtöbb pontot szállította a csapatnak. A harmincas évek második felében volt a csúcson: a világ első tíz sakkozója közé sorolták. Az 1934-es hastingsi karácsonyi tornán Capablancával váltott vezéráldozatos partija bevonult a sakktörténelembe. 1935-ben egy Moszkvában szervezett nemzetközi torna szüneteiben Capablancával jártak közösen csajozni, így ismerte meg későbbi feleségét, aki miatt Moszkvában maradt. 1939-ben kapta meg a szovjet állampolgárságot, így már ott is indulhatott versenyeken, amit gyorsan meghálált: 1940-ben megnyerte a szovjet bajnokságot. A háború miatt nem sikerült komolyabb eredményeket elérnie, 1945 után már nem nyerte vissza tartósan jó formáját, 1950-ben még bekerült a világbajnokjelöltek bajnokságába, de ott nem sok babér termett neki. Ezután már inkább az oktatói és edzői tevékenységére koncentrált: 1951-től 1970-ig a világbajnok Petroszján felkészítő csapatához tartozott.

1976-ban hazaköltözött Magyarországra (Óbudára), és bár magyartudása megkopott, hamar visszakapcsolódott a magyar sakkéletbe. Örökös korelnökeként minden komolyabb versenyen, rendezvényen megjelent, partikat elemzett, jegyzetelt, cigivel a szájában állandó bútordarab volt. Az 1985-ben megjelent Életem, a sakk című önéletrajza minden sakkbarát könyvtárának kötelező darabja.

És imádott szimultánt adni. Már fiatalkorában is kedvenc időtöltése  volt(na jó, pénzkeresetnek is megfelelt két bajnokság között), 1940-ben Szverdlovszkban 201 táblás szimultán tartott, amivel bekerült a rekordok könyvébe. 1984-ben nekem is volt szerencsém Óbudán résztvenni egy Lilienthal-szimultánon. Andor bácsi már akkor sem volt fiatal, mogorván lépegetett táblától tábláig, főleg rám nézett szúrós szemekkel. Hát igen, egy elfogadott vezércseles partiban egyre jobban álltam. De miután nem voltam túl jó a végjátékban, döntetlent ajánlottam, amit ultragyorsan elfogadott. Utána mintha kicserélték volna, mosolygott, viccelődött, külön gratulált nekem. Azt hiszem ez volt a titka: utált veszíteni.

Szerintem most is csak döntetlenre adta.

 A májusi szentpétervári filmes fórumon Andrew Vajna, több magyar és még több világhírű film producere bejelentette, hogy közvetlenül a Liszt Ferenc életéről szóló mozija után belevág Eizenstein korszakos jelentőségű művének, a magyar keresztségben Jégmezők lovagjának (az eredeti cím, Alekszander Nyevszkij valószínűleg keveset jelentett volna a magyar nézőknek) nevezett alkotás újraforgatásába.

Ha valaki látta a Szabadság, szerelem című Vajna-produkciót, nem biztos, hogy rögtön arra gondolt, hogy a producer a közeljövőben orosz történeti témával fog házalni. Az eredeti, Eizenstein 1938-as filmje ráadásul az egyik legkomolyabb hazafias hősköltemény, csak úgy aprítják benne a teuton lovagokat a büszke oroszok (lásd: gyorsan be is tiltották, mert akkor éppen jóban kellett lenni a németekkel, csak 1942-től vetítették, onnantól kezdve viszont rogyásig, illetve Sztálin-díjig).

Vajon tényleg érdekelheti a világot ez az 1242-ben játszódó történet, vagy Vajna rájött, hogy érdemes az orosz piacra is dolgozni? Lehet, hogy a régi és az új magyar kormánnyal is szivélyes viszonyt ápoló producer arra az esetre, ha mégse jönne össze a magyar filmipari királyság, kidolgozta az orosz hercegi b tervet?  Ki tudja. Addig is nézzünk bele a klasszikusba, és képzeljük el, hogyan kapcsolódik be a küzdelmbe a Terminator. Hasta la vista, Nevszkij.

ЗДЕСЬ НЕ ТЫ И НЕ ЧАЙНИК, ЗДЕСЬ КОТ В ШЛЯПЕ НАЧАЛЬНИК!