"...az összeset le kellene dózerolni a p*csiába. A k*rva oroszok itt raboltak, öltek, erőszakoltak. Rohadék ruszkik."

Nem, ez nem a hétvégi Szabadság téri tüntetésen hangzott el. De elhangozhatott volna, mint ahogy hallottam elhangozni ilyen vagy olyan formában kocsmában, baráti beszélgetésben, olvastam mértékadó internetes portálon. Ezért hát úgy érzem, hogy egy nem túl széles, ám annál baromarcúbb kör kedvéért legfőbb ideje kifejtenem - természetesen a lehető legkínosabban ragaszkodva az objektivitáshoz -, hogy szerintem miért is menjen tangában Szibériába havat lapátolni, aki a fent idézett filozófiát vallja.

     Ruszki ≠ szovjet.

     Ezt a legelején tisztázzuk a kockázatok és mellékhatások tekintetében. Végignézve a CCCP térképén - alapvető földrajzi ismeretek birtokában - Árpika is rá fog jönni, hogy a "ruszkik" között az oroszokon kívül voltak ukránok, üzbégek, kazahok, beloruszok, azerik, grúzok, tadzsikok, moldávok, kirgizek, litvánok, türkmének, örmények, lettek, észtek, csak hogy az állammal bíró nemzetekről szóljunk. A II. Világháború környékén a szovjet lakosságnak valamivel több mint 50%-a lehetett orosz, így aztán ugyanez az arány vetülhetett a Vörös Hadseregre is. Ennyit a ruszki-kérdésről. Harcoltak ám a II. Világégésben - vélhetően Magyarország területén is - mondjuk grúzok, akikkel mostanság a végletekig szolidáris nemzetünk jobbik oldala, vagy épp türkmének, akiktől a Nabucco-projekt - így nemzetünk jobbik oldala szintén - gázt remél. Ez utóbbi esetében az illetékesek furcsa mód hajlamosak elsiklani ama tény mellett is, hogy a jelenlegi államfő, bizonyos Berdimukhammedov úr, szerves része volt a Nyijazov türkménbasi-féle groteszk diktatúrának, és kétséges, hogy új irányba terelgetné hazája népét. De nekik mind megbocsátottuk, megbocsátjuk az apróbb gebaszokat, és így van ez jól, kedves olvasóink; ezt hívják politikának.
 

     A bűnös nép

     De mégis, mi volna, ha a túlcsorduló toleranciából és szolidaritásból jutna az egyszeri orosznak is attól függetlenül, hogy az aktuális hatalom kért-e már bocsánatot '56-ért, vagy épp elzárja-e a gázcsapot? Egy kis megértés azoknak, akik Sztálin alatt olyan rezsimet éltek túl, amilyet Rákosi legédesebb álmában sem látott (vagy esetleg valaki szerint az istenadta nép boldog volt Joszif Visszarionovics alatt)? Azoknak, akik nem tudnak másra ujjal mutogatni, hogy "ni, ő hibás azért a hetvenegynéhány év kommunizmusért"? Azoknak, akiknek a többsége valószínűleg nem akart háborúba menni, és nem tervezte, hogy valahol a Kárpát-medencében döglik meg, szakad ketté deréktájt egy aknán, kap légnyomást, nyomorodik meg egy életre, vagy éppen a '40-es évek mércéjével is bestiális veszteségek árán beveszi Budapestet? Ne mondja már nekem senki, hogy abból a több mint 11 millió elesett szovjet katonából a behívó átvétele után egy is röhögve megvakarta az izzadt, olajos, szőrös, büdös hónalját, és mosolyogva, vodkagőzösen az orra alá dörmögte, hogy "végre, megyek, erőszakot teszek egy-két hamvas magyar leánykán". A háborút nem élvezték. Nem mesélt semmi feldobót az apai nagyapám, aki a honvédség kötelékében került a frontra, és a zsidó orosz anyai nagyapám sem mesélt felhőtlen évekről, aki Németországban légnyomást kapott és hónapokig dadogva beszélt. Senki sem kért volna repetát. Férgek viszont vannak, és ez nép-, nemzetiség-, vallásfüggetlen tény. Ráadásul néhány év a fronton - főleg ha van rá hajlam - előhozza az emberből ezt az egyébként bujkáló férget. Hogy ez nem mentség? Kapaszkodj két kézzel ebbe a mondatba, és nézd meg a tükör túloldalát.

     Tükör

     Akartunk a Don-kanyarba menni? Az magyar szenvedés ikonjává emelt biciklis honvédek szívesen fagytak meg az orosz télben? Na ugye, hogy nem. Az emberek többsége, leszámítva természetesen az elmebeteg, militarista baromállatokat, mint már említettem volt, nem akar háborúba menni, és áldozat. Némely honfitársaink hajlamosak elfelejteni, hogy a magyarokon kívül más áldozatok is voltak, a Szovjetuniónak pl. 26,6 millió (!), a békés magyarok pedig csak passzív elszenvedői voltak az egész őrületnek. Ehhez képest:

"(...) Sőt, volt egy olyan eset, amikor a magyarok 25 férfit megkötöztek, lefektettek, és mindenükön – ahogy mondani szokás – végigmentek. A fejükön, mindenükön. Annak köszönhetően menekültek meg, hogy épp erre utaztak a németek. Na, azok adtak a magyaroknak rendesen, a foglyokat pedig szabadon engedték. A „mágyári” kegyetlen, kegyetlen megszállók voltak. Nagyon is."

Sokk? Az idézet Erdélyi Péter Doni tükör c. filmjéből való. A filmet - legjobb tudomásom szerint - soha nem mutatták be, ezzel védve a megveszített honvéd képzetét. Bemutatták viszont az azzal egyszerre forgatott Sírjaink a Donra néznek c. munkát, amelyik - tegyük hozzá, ugyanolyan tárgyilagosan és elfogulatlanul - a nemzeti mítoszt ápolja. Ja, és a magyar katonák tömegsírjait ápolják, nem akarják bezúzni a sírköveket. Nem vagyunk rosszabbak másoknál, de bármily fájdalmas is, nyeljük le: jobbak sem.

     Na, most, hogy mindenki, talán Árpika is kellőképpen lehűlt, már csak arra szeretném felhívni a figyelmet, melyik térfélen is álltunk a tárgyalt korszakban, illetve a csapatválasztás következményeire.  Ismerjük el, kissé irreális lett volna, hogy a fasiszta Németország töketlen és szolgalelkű csatlósát, amelynek népe a finisben még a veszettül elmebeteg Szálasi mögül sem hátrált ki, 1945 tavaszán nyájas beszélgetésre hívják egy szépen megterített tárgyalóasztalhoz. Ehhez képest felajánlották a lehetőséget a fegyverletételre. Nem éltünk vele. Innentől a sértettség egyenértékű Vlagyimir Iljics Leninével, aki nem bírta megbocsátani a cári hatalomnak, hogy a bátyját egy cár elleni merénylet után törvényes tárgyaláson halálra ítélték.

     Epilógus.

     Akkor és ott azok az "események" a felszabadulást jelentették. Hogy mi követte, és milyen következményekkel járt - más lapra tartozik, és a halottak szemontjából semmi jelentősége. Azok, akiknek még a nevét sem tudjuk, nem azért tettek meg több ezer kilométert, hogy felállítsanak egy rezsimet. A hazájukat védték a Harmadik Birodalom ellen, amelynek vezetése szíve szerint az összes szlávot elkeverte volna egy nagy-nagy medencényi sósavban, vagy ipari kemencékben égette volna őket. Árpi kedvéért itt megjegyezném azt is, hogy a képletben a magyar nem volt más, mint nyersanyag és ágyutöltelék. Mindennek tükrében talán némi tisztelet és kegyelet megilleti a "ruszkit", aki itt kapott fejlövést, miközben a magyar katona jobb esetben dezertált, rosszabb esetben pedig "parancsot teljesített", a nép és elöljárói pedig várták, hogy majd csak lesz valami.

 
A Mamajev Kurgán - emlékmű Volgográdban, az egykori Sztálingrádban,
a hírhedt csata színhelyén