Az "átkosra" emlékezve, nehéz olyan dolgot találnunk, amire nosztalgiával lehet gondolni. Ha mégis mondanunk valamit – kis időre túllépve az ideológiai színezeten – talán az Úttörőmozgalmat és az állami üdültetéseket említhetnénk. Ezt a két intézményt ötvözte sok éven keresztül az Artyek. A tábor kihasználva a híresen jó jaltai levegőt gyerek tüdő- szanatóriumként kezdte a pályafutását. Úttörőtáborrá való átalakítása után, folyamatos bővítésének következtében, nem csak a Krím-félsziget vagy a Szovjetunió, de az egész világ legnagyobb gyerektáborává nőtte ki magát.
Fénykorában - a hatvanas évek közepén – évi huszonhétezer gyermeket fogadott, 1925-ös alapításától ’65-ig háromszázezer vendége volt, a világ hetven országából. A Monaco nagyságú területen, százötven épületet üzemeltettek egész évben, többek között három uszodát, kórházat, és egy hétezer férőhelyes stadiont. A fogadottak között voltak egyszerű „proli gyerekek”, kitűntetett úttörők, nehéz szociális helyzetben élők, hajléktalan és árva gyerekek. Persze a képet kissé árnyalja, hogy magas rangú pártfunkcionáriusok is előszeretettel juttatták be saját fiaikat, illetve lányaikat.
A rendszerváltások a szocializmus egyéb „vívmányaihoz” hasonlóan az Artyeknek sem tettek jót. Az Úttörőmozgalom szétesése csökkentette a tábor presztízsét, de mind a mai napig népszerű üdülőhelynek számít. Vagyis a jelek szerint csak számított. Ugyanis kiderült a 2009-es ukrán költségvetésben nincs egy huncut hrivnya sem elkülönítve a tábor működtetésére. Ez azért érinti érzékenyen az – új nevén - Artyek Nemzetközi Gyermekközpontot, mert a mai napig állami tulajdonban van. Vendégeinek 60%-a állami támogatással érkezik, hiszen az ezer dollárnál kezdődő árat a háromhetes üdülésért, kevés ukrán család tudja magának megengedni.
A támogatások megvonásának okaira több (összeesküvés?)-elmélet is született. Az egyik verzió szerint Viktor Juscsenko és Julia Timosenko hatalmi harcának eshet áldozatul a tábor. Ugyanis maga az Artyek az elnök hatáskörébe tartozik, és Juscsenko is rendelte 15 ezer beutaló állami finanszírozását, ám ennek a végrehajtását a miniszterelnök Timosenko szabotálta. Egy másik változat szerint mindketten sárosak a dolgokban, ugyanis a vállalat csődbe juttatásával, kívánják maguknak (vagy barátaiknak) megszerezni a mára különösen értékessé vált jaltai területet.
Amit biztosan tudunk, hogy a tábor igazgatója, Borisz Novozsilov már több mint egy hete éhségsztrájkot folytat, hogy felhívja a problémára az emberek figyelmét. Az Artyek dolgozói nyilatkozatuk szerint mindenben támogatják vezetőjüket, és akár készek csatlakozni az éhségsztrájkhoz vagy a tiltakozás bármilyen más formájához is. Ugyanakkor eddig nem érkezett hír arról, hogy bármely alkalmazott tényleg szolidaritást vállalt volna főnökével – megjegyzem érthető okokból.
Az ukrán kormány a mai napig nem nyilatkozott az ügyben. Egy ellenzéki párt képviselője a legfőbb ügyészséghez fordult, hogy az kivizsgálja a „kettes verzió” igazságtartalmát. Az ukrán ifjúsági- és sportminiszter Jurij Pavlenko – miután sajnálatát fejezte ki az ügyben, hogy minisztériumának nem áll módjában törvényes keretek között támogatni a tábort - a létesítmény átalakítását javasolta olimpiai felkészítő-központtá. Így talán az ezerötszáz dolgozó egy részének sikerül megmenteni a munkahelyét. Ráadásul erre a minisztérium is tudna pénzt szánni.
Az Artyek sorsa még nem dőlt el. Reméljük valami úton-módon sikerül elkerülni a tábor teljes bezárását, hiszen az Artyek történelmi jelentőségű helyszín, egyike azon kevés dolgoknak amire méltán lehet büszke a szovjet éra.
