így hangozna ugyanis a helyes fordítás, lévén a "vodka" szó a "voda" (вода), azaz "víz" kicsinyítő képzővel megtoldott szótöve. Mind tudjuk, hogy 40%-os, meg hogy az oroszok (is) isszák. A gyakorlatiasabbak istenítik, mert - jó esetben - nincs szaga, így aztán vagányan meg lehetett húzni a nagyszünetben a sarok mögött a Tonic-üvegből, vagy munkaidőben a laposüvegből. A műértők tisztelik, mert bármivel összerázva koktélt alkot. De hogy hogyan is született, milyen út vezetett a világuralomig, és mi különbözteti meg a 4:6 arányú tisztaszesz-víz keveréktől...?
Ősforrás
Blogunk szakterületénél fogva az orosz, és csakis az orosz vodkával foglalkozunk. Fájdalmas, de az orosz vodka a muszlim Közel-keletről származik; a népi ital adoptált/asszimilált importtermék (vö. Finlandia, Finlandia, hm?). Úgy történt, hogy a XIV. században egy genovai követ mutott be szőlőből készült párlatot Dmitrij Donszkoj nagyfejedelem udvarában aqua vitae, azaz "az élet vize" címen. Méghozzá mint a provance-i alkimisták művét. Ők pedig az arabok lepárló üstjét használták a szőlőpárlat előállításra. Egészen pontosan a IX. századi perzsa ar-Razi orvos és filozófus találmányát (aki muszlim lévén csak gyógyászati célokra használta a párlatot). Eltérve a tárgytól meg kell jegyeznünk, hogy az iszlám világban is találtak az orvosi alkalmazás mellett polgári foglalkozást a szesznek: illatszerek készítésénél használták. Európa azonban más gyönyörökre is vágyott, és kikeverte a brandyt, a konyakot, a whisky-t. És a vodkát. No de vissza a nagyfejedelmi udvarba. Bármily szomorú is, mély benyomást nem tett a nedű a sörhöz, mézsörhöz, borhoz szokott szlávokra. Pár évtized elteltével a genovai kereskedők görög és orosz szerzetesekkel nagyobb mennyiségben hoztak "akvavitát" az országba, ezúttal gyógyszerként. így már értékelhetőbb volt a termék, de az ereje miatt vízzel hígították. És itt a kezdet. Lévén hogy már a kezdeti stádiumban is ennyi nemzet keveredett bele, ha véletlenül is, de beletrafált a pólóval az anonim kortárs bölcs.
A jó hazai
A "hazai" szeszipar a XV. század derekáig váratott magára. A fordulópontot az 1440-70-es évek jelentették; ezek fergetegesen jó termést hoztak, hála a háromnyomásos gazdálkodás meghonosodásának. Ugrott a megtermelt gabonamennyiség, hatalmast. Ezekben az évtizedekben alakult ki a hagyományos orosz konyha is, és a temérdek gabonából nem csak kenyérre jutott. Olybá tűnik évszázadok távolából, hogy ekkorra a társadalom már megérett az új "gyógyszer" befogadására. A Moszkvai Oroszország kolostoraiban (igen-igen, a sör, a pezsgő és a puskapor után már megint a szerzetesek) beindult a gyártás. Miután a gabonaszesz lepárlásának technológiája kellőképp tökéletesedett, és a fogyasztás is érezhető méreteket öltött (magyarán nagy zsé volt a bizniszben), III. Iván nagyfejedelem kivetette az állami monopóliumot a "gabonabor" gyártására és forgalmazására, a mézsörrel és a normális sörrel egyetemben. így indult el a hódítás. Exportálták hamar a vodkát Livóniába, a svédek vitték Moszkvából az "égő bort". Ekkortájt állandósulhatott maga az elnevezés is, addig a "gabonabor" volt a használatos. Ami az orosz földet illeti, nem feszegetném itt és most, hova vezetett az állami centralizálás a szeszkereskedelemben; sokkal inkább az oroszországi korrupció történetéről szóló posztba illik. Az 1600-as évek közepére a visszaélések (és az ezzel járó alkoholizmus, az összegányolt italok stb.) olyan ijesztő méreteket öltöttek, hogy a cár országos rendi gyűlést trombitált össze "Csapszékgyűlés" címmel. Kézzelfogható eredménye az állami rendcsinálásnak csak a XVIII. században lett: az állam mellett csak a földesurak főzhettek szeszt, maguknak. így ők nem hőbörögtek, az istenadta népnek akkor még nem illett, az állam pedig konkurencia nélkül forgalmazta a saját termékét a kincstár javára. "Add meg a császárnak, ami a császáré..." A rendszert idővel felpuhította a jövedékbérleti rendszer, amelyen már a kalmárok híztak, de a gazdasági vonatkozásoktól és a spekulációtól most szintén eltekintünk.
Virágkor
Az italnak tehát minőséginek kellett lennie, ha már a felső tízezer asztalára került. A szeszt az első párlás után 6:1 arányban tejjel vagy 12:1 arányban tojásfehérjével keverték össze, és ismét lepárolták, hogy még jobban tisztuljon. A műveletet még egyszer megismételték, és... nem itták meg. A II. Katalin-féle intézkedés után minden földesúrnak saját receptje volt, amire esküdött. A "vodka" akkor még ízesített italt jelentett. Miután a párlatot felhígították vízzel, jöhetett bele minden, ami ízt, aromát ad: füvek, bogyók, gyümölcsök, fenyőmag. És... nem, nem ágyaspálinka, még így sem itták meg. Még egyszer lepárolták, "négyelték". így lett kész a mestermű. Szokás volt, hogy az ábécé minden betűjére legyen egy vodka a házban (pl. almás, áfonyás, barackos, citromos stb.). Sajátságos csúcspontja volt az öszejöveteleknek, amikor is a vendégnek több üvegből öntöttek egy-egy cseppet, és ki kellett találni, mi is van az elegyben. Ezzel a játékkal egyébként meg is dőlt egy sor legenda, amelyek szerint a földesurak összejöttek, és gumigurigatósra itták magukat. A játékoknak akkor rendszerint még tétjeik is voltak, így célszerű volt észnél lenni a kóstoláskor.
A fent említett jövedékbérleti rendszert a visszaélések láttán szigorították, később viszont - a dekabrista felkelés után egyfajta engedményként - a XIX. században a cár enyhítette, majd meg is szűntette, a monopóliummal egyetemben. A kapitalizmus ördöge kapott is az alkalmon, és jöttek a kor Tesco gazdaságosai, az ukrán krumpli- és céklaszesz. Ami minőségi volt, azt is exportra szánták, hisz nem volt kereslet (vö. Bikavér kontra kispesti kannás-öttablettás). Az ország kollektíve iszákos lett. Az állam a fejéhez kapott, és ismét a monopólium felé fordult, ezúttal részletesen kidolgozva a stratégiát, és egyben a vodkaivás kultúráját is beoltani igyekezve a népnek. Az eredmény csak 1913-ra érződött a törvényi szabályozáson és az ital minőségén.
A jogszabályok értelmében az vodkaárusítás 7-20 óráig, nagyvárosokban 22 óráig volt engedélyezett, társadalmi események idején (választás, szavazás) pedig szigorúan tilos. A zugszeszfőzőkre a törvény teljes szigorával csapott le, és az olcsó állami vodka megjelenésével - mert olcsó volt - nem is volt értelme pancsoltat inni. Az állam tehát kézbe vette a népjólét gyeplőjét. Tegyük hozzá, nem teljesen önzetlenül. A XX. század elején az állam jövedelmének több mint harmadát (!) a vodkakereskedelem adta. Nagyjából egymillió kocsma, vendéglő volt az országban. 1908 és 1912 között 440 millió vödör (vödör, mint mértékegység, azaz 12,3 liter) negyvenfokos vodka fogyott. A kincstárat ez 185 millió rubellel gazdagította. Viszonyításképp: a vasúthálózat üzemeltetése csak 160 millióval. A fogyasztást az is serkentette, hogy úgy tartották: a szesz egészséges, sőt "az abszolút józanság megkövetelése ellentmond az általánosan elfogadott véleménynek a szeszes italok mértékkel való fogyasztásának hasznáról" (Szergej Juljevics Witte, Oroszország pénzügyminisztere és kiemelkedő államférfija). Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy a fogyasztás nőtt: az 1890-es években az egy főre jutó éves mennyiség 4,3 liter, míg 1910-re 6,09. De a korábbi káoszhoz és a tömeges alkoholizmushoz képest az ivászat - látszólag - már kuturált italozássá szelídült.
A hagyomány szerint ebben nagy érdeme volt Dmitrij Ivanovics Mengyelejev kémikusnak is (támpont: az oroszok a periódusos rendszert mindmáig Mengyelejev-táblázatnak hívják). A legenda szerint a tudós másfél évig kutatta a tökéletes szesz-víz arányt, és végül közreadta a témából írt doktori disszertációját, amelyben a 40%-os elegy mellett tört lándzsát, az állami szabályozás pedig átvette. Később a legendát megcáfolták, de él a köztudatban, hogy volt Mengyelejevnek az a vodka-ügye. Ami meg a 40°-ot illeti, valóban a XIX. század végén rögzítették etalonként, de valószínűleg a fok alapján számított jövedéki adó egyszerűbb kiszámítása miatt.
Hogy mennyire és meddig lett volna működőképes a rendszer, már sose tudjuk meg; az I. Világháború huszárvágással vetett neki véget. 1914-ben a kormány megtiltotta a vodkaárusítást, a szeszt pedig a továbbiakban gépészeti és egészségügyi célokra használták. így ment ez, míg be nem köszöntött a CCCP dicső korszaka, amikor is...
Folyt. köv.
A tudnivágyóknak
A tudományos igényűeknek ajánlom Viljam Vasziljevics Pohljobkin: A vodka története c. történelmi jelentőségű munkáját (erre még visszatérünk). Terminológia, gyártási technológiák és eszközök, orosz sajátosságok és még isten tudja, mi-micsoda a lehető legnagyobb tudományos igényességgel. Angolul itt.
