.jpg)
Életének 90. évében elhunyt Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin, a XX. Századi orosz irodalom egyik legnagyobb alakja, a Gulág-szigetcsoport, és az Ivan Gyenyiszovics egy napja Nobel-díjas írója. Jellemére talán a törhetetlen a legtalálóbb jelző. Az orosz nép prófétaként tisztelte, ám ehhez végig kellett járnia a poklok legmélyebb bugyrait.
1918-ban született Kiszlovodszkban. Apját hamar elvesztette, gyerekkorára árnyékot vetett a polgárháború. A második világháborút végigharcolta, kapott érte pár kitüntetést… és 8 év kényszermunka-tábort. Egy barátjának írt levelében ugyanis bírálta Sztálin hadvezető képességeit. Egy rabtársa szerint Szolzsenyicin a táborban beszélgetésekkor tartózkodó volt, nem utasított el semmilyen munkát, és ami a legfontosabb, egy percig sem adta fel hitét, hogy hazatér. A Gulágban töltött évei adták az anyagot az Ivan Gyenyiszovics egy napjához.
1953 februárjában szabadult, ám még ebben az évben diagnosztizálták nála a Gulág-táborok leggyakoribb betegségét a gyomorrákot. Decemberben legfeljebb három hetet adtak neki az orvosok. 1954 elején Taskentbe szállították ahol átesett az életmentő műtéten. A betegséggel való küzdelméről szól a Rákosztály. Sokak szerint csodálatos felépülése adott motivációt arra, hogy elkezdjen írni.
1962-re a megváltozott politikai helyzet lehetőséget adott arra, hogy kiadják az Ivan Gyenyiszovics egy napját. Hamar felkapta rá a fejét, nem csak a Szovjetunió, hanem az egész világ. Hruscsov lemondásával azonban, az átmeneti enyhülés végével újra nehéz évek köszöntöttek rá.
Ez időben talán legjelentősebb művén a Gulág-boszigetcsoporton dolgozott, mely a kényszermunkatáborok részletesen kidolgozott kordokumentuma. Örökös félelemben élt a KGB zaklatásaitól, a mű első kötetének kéziratát el is kobozták tőle.
1970-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, „az erkölcsi erőért, mellyel folytatta az orosz irodalom örök hagyományait”. A díjátadóra nem ment el, hiszen tudta, ha elhagyná az országot nem engednék vissza. 1974-ben aztán száműzték Szovjetunióból, így átvehette a neves elismerést. Először Zürichben, majd az USA-ban élt. Nem volt ínyére való a Nyugati élet. Gyakran tett bíráló megjegyzéseket a fogyasztói társadalomra. Angolul nem tanult meg tökéletesen, szakállat növesztett, gyakorolta hitét, szinte aszketikus életet élt.
1994-ben amint megkapta az orosz állampolgárságot rögtön hazautazott, idős kora ellenére tettvággyal tele körbeutazta az országot, beszédeket mondott, hitt az ország feltámasztásában. Mindenhol sztárként fogadták.
Csalódnia kellett a hirtelen történő nagy változásokban. Sokat bírálta a Jelcini korrupt hivatalnokrendszert, az oligarchák megerősödését. Abban hitt, hogy a szláv népeknek 
Ukrajnának, Belorusziának és Oroszországnak össze kell tartaniuk, ha fenn akarnak maradni.
Sokak szerint ellentmondásos alak, amire mosolyogva jegyezte meg, hogy persze, hogy az, hiszen például „ellenzi a forradalmat, mégis amikor lázadás tört ki a táborban, teljes szívével harcolt érte.”
Életének utolsó éveiben egészsége erősen megromlott. Ennek ellenére folyamatosan dolgozott összegyűjtött műveinek kiadásán. A 30 kötet megjelenését már nem érte meg.
Alekszej Varlamov szavaival élve: „Szolzsenyicin legnagyobb érdeme, hogy sohasem valami ellen, hanem mindig valamiért harcolt. Az, hogy velünk volt a XX. Században, az, hogy megélte a történelem legnehezebb és legtragikusabb pillanatait, az tartotta bennünk a lelket, noha lehet ezt észre sem vettük.” Halála hatalmas veszteség Oroszország és a világ irodalom-kedvelői számára.
