Végre egy korrekt cikk Oroszországról. Tamás Pál írásában sok mindent megvilágított, a Magyarországon haknizó amerikai szakértőket is - említés nélkül - elhelyezte a diplomáciai stratégiákat bemutató/kitaláló elemzés.
Tamás az érdekek, a politikai elitek eddigi viselkedése alapján próbálja rekonstruálni Oroszország és az EU viszonyának változását a kilencvenes évekhez képest, valamint előrejelezni a következő évek várható fejleményeit. Vagyis egyértelműen reálpolitikai szemszögből vizsgálja a helyzetet, az értékelvű megjegyzéseket csak a diplomáciai retorika eszköztárába tartozó nyomásgyakorlásként veszi szemügyre. (A Németh Zsolt-cikk kapcsán kirobbant vitát olvasva ez a szemlélet üdítő: mintha megannyi Grál-lovag azt bizonygatná, hogy a demokrácia feliratú kehely csakis ő általa juthat el az oroszokhoz.) A fő állítás az, hogy Oroszországnak sikerült elkerülni a weimari utat, azaz a szétesést, így van lehetősége és láthatóan szándéka is arra, hogy ha világhatalmi státuszát már nem tudja visszaállítani, regionális nagyhatalomként definiálja újra magát. A közel-keleti konfliktusba belesüpedt USA nem ér rá, a gazdasági fejlődést óvó EU nem bír foglalkozni az orosz "pufferzóna" kiépítésével. Ez elsősorban Ukrajnát és Fehéroroszországot érinti, Socor álláspontjával szemben Tamás úgy véli, hogy Magyarország nem célterülete az orosz törekvéseknek. Éppen ezért van lehetősége a magyar külpolitikának gazdasági előnyöket kisakkozni: ha a balti-lengyel oroszellenes tengellyel szemben realistán közelítjük meg a kapcsolatot, csővezetéktranszfer-országgá és/vagy transzeurázsiai vasúti cargoországgá válhatunk, ami gazdaságilag elég jól kirángathatna minket a trutyiból - anélkül, hogy politikailag függő helyzetbe kerülnénk.
A cikk végkicsengése rakja igazán helyre az amerikai próbálkozásokat:
"Egyszer már megversenyeztetett bennünket egy nagyhatalom keleten a románokkal. Ma más a világ. De egy ilyen játék elől - ha valaki mégis próbálkozna vele - a leghatározottabban ki kellene térni."
Tamás az érdekek, a politikai elitek eddigi viselkedése alapján próbálja rekonstruálni Oroszország és az EU viszonyának változását a kilencvenes évekhez képest, valamint előrejelezni a következő évek várható fejleményeit. Vagyis egyértelműen reálpolitikai szemszögből vizsgálja a helyzetet, az értékelvű megjegyzéseket csak a diplomáciai retorika eszköztárába tartozó nyomásgyakorlásként veszi szemügyre. (A Németh Zsolt-cikk kapcsán kirobbant vitát olvasva ez a szemlélet üdítő: mintha megannyi Grál-lovag azt bizonygatná, hogy a demokrácia feliratú kehely csakis ő általa juthat el az oroszokhoz.) A fő állítás az, hogy Oroszországnak sikerült elkerülni a weimari utat, azaz a szétesést, így van lehetősége és láthatóan szándéka is arra, hogy ha világhatalmi státuszát már nem tudja visszaállítani, regionális nagyhatalomként definiálja újra magát. A közel-keleti konfliktusba belesüpedt USA nem ér rá, a gazdasági fejlődést óvó EU nem bír foglalkozni az orosz "pufferzóna" kiépítésével. Ez elsősorban Ukrajnát és Fehéroroszországot érinti, Socor álláspontjával szemben Tamás úgy véli, hogy Magyarország nem célterülete az orosz törekvéseknek. Éppen ezért van lehetősége a magyar külpolitikának gazdasági előnyöket kisakkozni: ha a balti-lengyel oroszellenes tengellyel szemben realistán közelítjük meg a kapcsolatot, csővezetéktranszfer-országgá és/vagy transzeurázsiai vasúti cargoországgá válhatunk, ami gazdaságilag elég jól kirángathatna minket a trutyiból - anélkül, hogy politikailag függő helyzetbe kerülnénk. A cikk végkicsengése rakja igazán helyre az amerikai próbálkozásokat:
"Egyszer már megversenyeztetett bennünket egy nagyhatalom keleten a románokkal. Ma más a világ. De egy ilyen játék elől - ha valaki mégis próbálkozna vele - a leghatározottabban ki kellene térni."
