Kövezzen meg, aki akar, de amondó vagyok: Vlagyimir Viszockij (HU) és Alekszandr Puskin (HU) az orosz kultúra dobogójának egy fokán állnak: az elsőn (illetve a fölött pár arasszal). A különbség, hogy míg a XIX. század elején az emberek népdalokat énekeltek, amikért Puskin rajongott, addig 150 év múlva Viszockijt. Aki az emberekért rajongott (és viszont). Puskint, Jókai Mór szavaival élve az "orosz Petőfit" most iskolákban tanítják, és a gyerkőcök - tisztelet a kivételnek – unottan, délutánokon át magolják is: "Én írok levelet magának - kell több, nem mond ez eleget?" Viszockij dalait mindeközben – isten tudja, honnét – egyszerűen csak TUDJÁK. Mert az emberek a dalokban magukra ismernek. Vlagyimir Szemjonovics ma, január 25-én lenne 70 éves. Szállóigék, aforizmák, szójátékok, intonációk, archetípusok élnek az orosz nyelvben, az orosz tudatban, a lélekben. MINDMÁIG magukénak érzik a rekedtes, kemény hangot az egyszerű munkásemberek, az értelmiség, a társadalmon kívüli huligánok, az alvilág, a véres háborúkat – a II. Világégést vagy éppen Afganisztánt vagy Csecsenföldet – megjárt katonák, a tengerészek. Ezek a kategóriák nemegyszer összemosódnak, így mondhatnók, az OROSZ EMBER érzi magánénak. És itt a lényeg: nem csak a Brezsnyev-korszak szovjet embere, a mai oroszok is. A miliő ugyanis sok tekintetben máig változatlan.
A csoda, hogy Viszockij egyik sem volt a fent felsoroltak közül, bár – közhelyesen szólva – talán mindegyikük egyszerre. Hogy ki volt? Mondják, színész. Leghangosabb sikereit neki köszönheti a Taganka Színház (RU, EN), amelynek neve összeforrt a Jurij Ljubimov (HU) által színpadra varázsolt avantgárd, farmert viselő Hamlettel. Mondjuk, hogy költő. Dalainak szövegétől megborzonghatunk, leborulhatunk a székről a nevetéstől, vagy azon kaphatjuk magunkat, hogy – noha egyelőre még így sem értjük – az élet értelmén gondolkodunk. Vagy talán énekes volt; jóllehet, nyakán kidagadó erekkel, gyöngyöző homlokkal, majd’ eltépve a gitárhúrokat látjuk magunk előtt, lírai dalait ma sokan megirigyelhetnék.
…de Viszockij a színház, 30 filmje és a végül beért sikernek köszönhető teltházas koncertek és hivatalos lemezek ellenére leginkább akkor is bárd maradt, a szó „orosz” értelmében. Az az ember, aki mások lelkéből gyúrt dalokat, több mint 700-at. Szövegeit szinte kivétel nélkül maga írta, műveit gitárkísérettel maga adta elő. Előbb csak kis társaságokban, baráti összejöveteleken, majd egyre nagyobb közönség előtt előadott, a rendszerbe elegánsan, alulról bele-bele rúgó dalai lassanként fogalommá tették. Sokan egyhavi fizetésüket költötték orsós magnóra, hogy felvehessék, másolhassák, hallgathassák bálványukat; édes volt a tiltott gyümölcs. A legnépszerűbbek és a legismertebbek között volt, bár a hivatalos médiumok énekesként nem is emlegették; a rendszer megtűrte, mert Brezsnyev tisztelte a színészt.
Viszockij úgy élt, ahogy énekelt. Teljes erőből, szívvel-lélekkel. A vodkásüvegekkel és kábítószerrel kikövezett út végét már maga a költő is látta élete utolsó éveiben, hallhattuk is dalaiból. A két végén lángoló gyertya 42 év alatt elégett, sőt ellobbant. Annyit hagyott maga után, mint kevesen mások, és mindezzel együtt mégis vákuumot, ürességet is. A műfajt, a „szerzői dalt” mindmáig rengetegen művelik, sokan próbálják utánozni, többnyire sikertelenül. A Taganka Színház színpadán – természetesen Jurij Ljubimov zseniális rendezésében – már 27 éve játsszák a Vlagyimir Viszockij című darabot. A mindmáig teltházas előadásokon az egykori színésztársak, barátok idézik meg a bárdot. És a darab végére nem csak a nézőtéren morzsolnak el az emberek egy-egy könnycseppet.Viszockij egy mindent átszövő, máig lüktető sejt az orosz… kultúrában…? irodalomban…? zenében…? Az életben. Talán így a leghelyesebb. Csak az a tipikus és kizárólag orosz jelleg, amely dalait, verseit szinte lefordíthatatlanná és sokszor felfoghatatlanná teszi, az nem hagyja, hogy az egész világon úgy ismerjék el, ahogy hazájában. Tehát kövezzen meg, aki akar, de az vesse rám az első követ, aki meg tud nevezni egy ekkora horderejű művészt nem hogy a XX. században, hanem az utóbbi évszázadokban és nem csak Oroszországban, hanem a világkultúrában.
Viszockijról magyarul megjelent könyvek (fordításokkal):
Viszockij szinte összes dala rendes és „otthoni” koncertekről felvéve (orosz): http://vv.uka.ru/catalog.html
Csemege - Viszockij a Hősök terén, Mészáros Márta felvétele (A tömegsírokon c. dal)
