Vlagyimir Putyin – illetve manapság a szélárnyékában tekerő Medvegyev – elképesztő népszerűsége tíz éve visszatérő témája a híreknek. No nem mintha az évtizedben bármilyen számottevő mozgást produkált volna a népszerűségi index (talán a Kurszk tragédiáját leszámítva), egész egyszerűen úgy néz ki, a népszerűtlen politikusokhoz szokott nyugati sajtóban egy kiemelkedően népszerű vezető permanens hírértékkel bír.
A „drámai” négyszázalékos esésnél, és az újabb történelmi csúcsnál azonban sokkal érdekesebb kérdés, hogy mégis minek köszönheti Putyin letaszíthatatlanságát a népszerűségi listák éléről. Mi Putyin titka? Ambiciózusabb újságírók megpróbálják két mondatban megválaszolni, hogy hát ugye stabilitás meg cenzúra, meg különben is az orosz ab ovo szolgalelkű népség, és szüksége van egy A cárra. Történelmileg így alakult.
A fenti okoskodásban persze sok igazság van, csak hát a kérdésünkhöz nem kerültünk sokkal közelebb, sőt újabbak merülnek fel. Mégis milyen stabilitásról beszélünk, politikairól, vagy gazdaságiról? A népszerű Putyin adta a stabilitást, vagy a stabilitás adta meg Putyinnak a népszerűséget? Miben nyilvánul meg a cenzúra? Képes Putyin az összes orosz médiumot direkt kontrollálni, vagy más eszközei is vannak? És mégis miért vágynak annyira az oroszok a cárra? Miért nem vágyunk rá mi magyarok, holott nagyságrendileg hasonló ideig uralkodtak rajtunk abszolút uralkodók, mint az oroszokon. (Márpedig nem vágyunk, hiszen az elmúlt húsz év magyar cárhiánya aligha indokolható a silány politikusi nyersanyaggal).
Stabilitás – első a rend
Vitathatatlan tény, hogy a Putyin-korszak Oroszországa nagyságrendileg stabilabb Jelcinénél. Mind politikai, – elég a JeR (Egységes Oroszország) unalmas egyeduralmára gondolni, – mind gazdasági tekintetben. Putyin elnöksége alatt az ország gazdasága mindvégig növekedett, és csak az utóbbi év világgazdasági válsága tudta megtörni a hibátlan tendenciát. Valójában a gazdasági fellendülésnek azonban nincs akkora szerepe Putyin közkedveltségében, mint gondolnánk. Egyrészről ahhoz, hogy a gazdasági prosperációt felhasználjuk imázsépítő célokra, legalább egy-két éves növekvő statisztikát kell tudnunk felmutatni, azonban Putyin a növekedés kezdetétől fogva sikeres. Másrészről bár a GDP jelentősen nőtt, elég csak egy pillantást vetnünk a rémisztő demográfiai-, szegénységi-, egészségügyi statisztikákra ahhoz, hogy megértsük, bár a gazdasági fejlődés bizonyára éreztette hatását a közember életében is, messze nem volt elég jelentős ahhoz, hogy Putyin népszerűségét erre alapozzák.
Putyin jelentősége – és popularitása– a politikai értelemben hozott stabilitásban keresendő. Jelcin második ciklusa alatt, a hol a szívével bajlódó, hol mocsárrészeg (legtöbbször mindkettő egyszerre) elnök helyett oligarchikus klánok háborúztak Oroszország valódi irányításáért. Putyin első érdeme – helyesebben, az első érdem, melyet Putyin imázsához illesztettek hozzá – a rivális hatalmi koalíció, az OVR legyőzése volt az 1999 decemberi Duma választásokon. Az akkori Medve párt (másnevén Jegyinsztvo, azaz Egység(!)) totális győzelme véget vetett a hatalmi csatározásoknak, és végre egy egységes vezetést garantált. Erre a győzelemre kezdték el felépíteni a karizmatikus vezető (leendő cár) imázsát. Putyin alighanem tisztában volt a rend fontosságával, hiszen az elnöki székbe kerülve rövid időn belül likvidálta a – potenciális – rendbontó oligarchákat.
Cenzúra – békés sajtó
A klánháborúnak az egyszeri választó számára legplasztikusabban megjelenő bizonyítéka a ’90-es évek végére elképesztő méreteket öltő kompromatháború volt. A sajtóban napról napra kerültek napvilágra valós vagy koholt vádak politikusok és üzletemberek illetve közvetlen hozzátartozóik ellen, melyeknek egyetlen célja az ellenfél lejáratása, kompromittálása volt. A kompromatháború jellegénél fogva, lényegében a teljes politikai elitet lejáratta kezdve Jelcintől, az ellenzéken át, az oligarchákig. Vlagyimir Putyinnak azonban volt egy nagy előnye. Nem csak tiszta lappal indult, de titkosszolgálati múltjának köszönhetően vélhetően akkora kompromatanyagot tudott felhalmozni összes potenciális ellenfele ellen, hogy azok óvakodtak megvádolni (pedig alighanem lett volna mivel), hiszen Putyin ellencsapása halálos veszélyt jelentett. Vlagyimir Vlagyimirovics tehát békét teremtett a sajtóban, ami alátámasztotta a politikai győzelmét, és megerősítette a rendteremtő imágót. Márpedig egy ilyen erőskezű rendteremtőnek már meg lehet előlegezni a cár titulust.
Egészen nyilvánvaló, hogy a kezdet kezdetétől tudatosan építették Putyin erőskezű államférfi imázsát. Elég ha csak egy pillantást vetünk az egykori elnök legemlékezetesebb aranyköpéseire, mindből a nyers erő, az elhatározottság sugárzik, aligha véletlenül. Egy idő után aztán az elnöknek már elég hatalma volt ahhoz, hogy direkt gyakoroljon ellenőrzést a főbb médiumok felett, tovább növelve dominanciáját. (Berezovszkij és Guszinszkij megbuktatása után újfent állami kézbe kerültek a legfontosabb tévécsatornák.)
Cárság, cárvágy
Nagy vonalakban a fentiek adnak magyarázatot arra, miért tudott oly’ sok idő után éppen Putyin a soros cárrá válni, illetve miért tudták felépíteni a cár-imázst. (Ne legyen kétségünk, a cárok sora, nem szakadt meg II. Miklóssal, még ha de facto máshogy is nevezik azóta). Az utolsó nagy kérdés, miért is kell a cár Oroszországnak. A választ alighanem a pravoszláviában kell keresni. A hányattatott sorsú, és zord körülmények között élő orosz népet ugyanis a világvégét (tehát feltámadást, üdvözülést) váró ortodox hit tartotta egyben. Az a tudat adott erőt az orosz népnek, hogy minél nagyobbak a megpróbáltatások, annál közelebb a kollektív boldogság (családunkkal, szeretteinkkel, népünkkel együtt).
Az orosz cárok pedig – és itt jön a csavar – nem kisebb szerepet töltöttek be, mint Isten földi képviselőjét. Az orosz cárok, szemben a nyugatiakkal, valójában nem tradicionális, hanem karizmatikus úton nyerték legitimációjukat. Tehát nem jogi alapokra (legyen öröklésről, vagy választásról) helyezték uralmukat, hanem isteni kiválasztottságukra tényére. Azok a cárok, akik bizonyítani tudták a nép előtt hatalmuk isteni eredetét – mégpedig abszolút hatalmukkal, nyers erejükkel, rendteremtő képességükkel (remélem ismerős a felsorolás) – nem puszta tiszteletre, elfogadásra, hanem áhítatos imádatra számíthattak alattvalóiktól. Ez az évszázados beidegződés az, ami javarészt garantálja a mindenkori cár – napjainkban Vlagyimir Putyin – mindenkori népszerűségét.
PS.: Jelen írás nagyban támaszkodik Szilágyi Ákos Borisz Sztár és a Sztárevicsek című zseniális könyvére.
