Nyílt levél

Vlagyimir Putyinnak, az Orosz Föderáció elnökének;

Vlagyimir Csurovnak, az Orosz Föderáció Központi Választási Bizottsága elnökének;

Szergej Lavrovnak, az Orosz Föderáció külügyminiszterének

Uraim, a legkevésbé sem kételkedem abban, hogy pontosan tudják: a szabad állampolgárok szabad véleménynyilvánítása szabad, demokratikus választások folyamán sohasem vezethet ahhoz, hogy a leadott szavazatok 99,4%-át egy pártra adják le 99,5%-os részvétel mellett.

Természetes azonban, hogy ez csak akkor nem történhet meg, ha a választási kampányban résztvevő ellenfelek nyílt, látható politikai versengést folytatnak. Akkor, ha ugyanannyi lehetőségük van a nyilvános agitációra, ha nincs közigazgatási nyomás az állampolgárokon, ha a választási bizottság makulátlanul becsületes és aprólékosan pontos.

De hát ezek a dolgok jelentik a demokratikus választás folyamatának feltételeit, nem igaz?

Nincs szükség rá, hogy bizonygassuk: ez a 99,4% „igen” a csalás megdönthetetlen bizonyítéka. Ugyanolyan jól tudják ezt, mint én, mint akármelyik valamennyire is értelmes állampolgár, akinek legalább egy kevés józan esze van. Nem is szólok a legelemibb tájékozottságról a népszavazások természetét és lehetőségeit illetően. Önök természetesen tudják azt is, hogy az ilyen jóval 90% fölötti eredményeknek (ugyanolyan szélhámoskodásról van szó) nem külön szavazókörzetekben van helye, hanem csak az Oroszországi ún. „Föderáció” néhány részén. Ez a szomorú körülmény több mint elég, hogy helyesen ítéljük meg az ízléstelen bohózatot, amit a tehetségtelen rendezők eljátszattak Oroszország egész beláthatatlan színpadán december 2-án, és eljátszatnak majd március 2-án is.

Teljesen fölösleges és unalmas összegyűjteni a választási bizottságok utólag átírt jegyzőkönyveit, a bizonylatokat a voksok leadásáról stb. Minden így is világos. A hatalom (amelyet egyébként, uraim, önök képviselnek) eltorzította a választási törvényhozást, majd gondatlanul, elnagyoltan úgy ahogy választásokat imitált, köpve az Alkotmányra, felfegyverkezve a „közigazgatási forrással”; nem számunkra imitálta, hanem az önök által oly kevéssé kedvelt Nyugat számára.

Semmi esetre sem állítom, hogy hamisítás nélkül a Jegyinaja Rosszija /Egységes Oroszország/ nem került volna be a Dumába; Isten ments, természetesen akkor is az első helyen végzett volna. Ez egy teljesen másik, szintén nagyon fájó problémája az országnak.

De most másról van szó. Az önök céltudatos erőfeszítéseinek hála, uraim, amiket országunkban tettek, ahol épp hogy csak előbújtak a demokrácia csírái, a választások – amik pedig a demokrácia fő feltételét jelentik – ismét eltűntek. És hosszú időre. A csecsen rekordról Sztálin nem is álmodott; az ő „választásain” a voksokat ilyen százalékban csak egyetlen, alternatívát nem kínáló jelölt szerezte meg. A mi mostani esetünkben ezen a szánalmas 0,1%-on csaknem 10 párt – úgymond – osztozott!

Hogy mi történik az országgal, amelyik szolgalelkű bábparlamentet kap, díszítő jellegű alkotmányt, rendelésre működő igazságszolgáltatást és tejhatalmú, önmagát újraválasztó hatalmat (milyen kimerítően kifejező az „utód” szó, amely idestova 10 éve szennyezi a politikai lexikonunkat), azt nem hallomásból tudjuk; aligha volnának helyénvalók itt a részletek. Úgy tűnik, Önöket ez nem ijeszti meg, és úgy döntöttek, megpróbálják még egyszer, vagy egyszerűen csak nem is tudnak csinálni semmi mást.

Nos, a döntés kétségkívül megtörtént – tudatosan, átgondoltan, régen; és nagyon jól értem, hogy nem én vagyok az, aki megállíthatja önöket.

Van azonban egy kérdés: meg tudnak-e önök maguktól állni, ha egyszer csak úgy döntenek: nem akarnak elmenni a túl jól ismert végig?

Érthető, hogy a hazugság, amely özönlik az önök összes szolgai képernyőjéről, képtelen elrejteni a választások gazságát. Ám ettől függetlenül kénytelenek arcátlanul és reménytelenül hazudni, gőgösen és dühösen támadva minden kétségre (úgymond, „oktassák ki a feleségeiket”). Nincs más választásuk, hisz nem mondhatják, hogy „na, itt úgy rendelkeztünk, hogy kicsit megigazítjuk az eredményeket, itt-ott túl lelkesek voltak az emberek; nézzék már el, hisz ez a túláradó érzésektől és a fékezhetetlen buzgalomtól van”.

Önök mögött pedig ott vannak a lelkes követők, akik sürgölődve igyekeznek bekerülni a hazafias jegyzékbe. Vezetőinknek korábban is nemegyszer kellett évtizedekig unottan és szemtelenül hazudni, megtagadva hol a Molotov-Ribbentrop paktumot, hol a lengyel foglyok kivégzését Katyn-ban, hol Wallenberg letartóztatását – egyszóval azt, ami egyértelmű volt mindenki számára. Most pedig önök. Szomorú, de a történelem ismétli önmagát.

A hazugságnak, amelyet önök oly határozottan ismét megszilárdítottak az állami mindennapokban, és amit képtelenek elutasítani, van egy meglehetősen veszélyes tulajdonsága. Úgy mondanám, különleges megrontó ereje. A helyzet az, hogy követőik nagy része nem hisz önöknek, köztük az önök meggyőződéses támogatói sem. Illetve ők természetesen elégedettek a Jegyinaja Rosszija győzelmével, de nagyon jól értik, bármit is mondjanak önök, hogyan kovácsolták ezt a győzelmet a kovácsok.

Egy ellentmondásos lánc alakul ki: önök hazudnak, a követők tudnak erről, önök pedig tudják, hogy nem hisznek önöknek, csak úgy tesznek, mintha hinnének. De ők is tudnak róla, hogy önöknek tudomásuk van a hitetlenségükről. Mindenki mindent tud. A hazugság már nem az, hogy reménykednek valaki becsapásában; a becsapás eszközéből valamiért már átalakult mindennapi életmóddá, általános és kötelező játékszabállyá. Van önöknél egy bizonyos Markov úr, állítólag professzor, állítólag politológus, de kereken kimondva címeres cinikus. Egy újságíró, amikor a „politikánkról” beszélgettek, azt mondta: „a hazugságnak rövid a lába”. „Az emberi emlékezet még rövidebb” – találta fel magát Markov. Taszító, de olybá tűnik, hogy ez valóban így van. Igaz persze, hogy egymás után két piszkos kis színdarabról sok mindent elfelejtenek két hónappal március 2-a után. Ám egyvalami soha nem fognak elfelejteni: az állam első emberei hazudnak, mint a bukott diákok. Hát hagyják önök ezt elfelejteni? Hisz a hazugság a természetes állapotuk!

Az ilyen emlékek katasztrofálisak, és az eredményei kivédhetetlenek, mert a megszokott vezetőségi hazugság a közösségben mindig cinizmust szül és nevel, és semmi mást soha nem érhet el. Bármit is meséljen most az önök csapata a szabadságról, amely jobb a nem-szabadságnál, az önkifejezési jogról stb., ezek a fennhéjázó szavak határozottan (és egyébként jogosan) az önök hazugságának folytatásaként tűnnek fel. Mindenki mondhat, amit akar. Ugyanez a hozzáállás az önök szószaporításának fellengzős becsvágyához a kétségtelen, bámulatos és mihamarabb bekövetkező sikereinkkel kapcsolatban bármilyen iparágban, ügyben, problémában.

Úgy néz ki, bármily furcsa is ez számunkra, a sztálini korszakot megélteknek, a hatalomnak szüksége van a társadalmi támogatásra. Önök pedig a cinizmusra támaszkodnának? De hisz a cinizmus nem más, mint gyávaság, menekülés az égető problémák és az éles viták elől, a legmegalázkodóbb pragmatizmus, kicsinyes, elvtelen alkalmazkodás az aljasság határán és azon is túl. Ez egy fondorlat, amit kedvel az ellenfél; ez az erkölcsi tabu elutasítása.

Komoly politikai erő talán támaszkodhat ilyen társadalmi tendencia? Na igen, a cinizmust nem veti meg a hűséges alattvalói lelkesedés, mindenki nagyon jól megjegyezte az önök „mieinkjeinek” megvásárolható csordáit, fejenként százötven rubelért. No és rájuk számítanak, ők az önök támasza a fellengzősen beharangozott „innovációkban” és egyéb tervekben? Elég volt, hisz Ön, Elnök úr, őszintén megosztotta velünk gyilkos véleményét legfőbb harcostársairól, a Jegyinaja Rosszija hatalmi párt tagjairól. Milyen „innovációkról” beszélünk?

Arra számítanak talán, hogy szánalmas varázsigékkel a „négy i-ről” alkotóerővé változtatják ezt a csordát? Jaj, hát ezt hiába gondolják! A szélhámosságból, uraim, semmi sem születik, csak újabb szélhámosság. Ezen az úton már elérték az igazi, legfőbb céljukat. Nyilvánosan fontoskodva stabilitásnak nevezik, ám valójában ez korlátlan hatalom. Egyszerűbben: korszerűsítve és tökéletesítve (cinikusan, de meglehetősen mesterien, el kell ismernünk) a szovjet ideológiát és politikai gyakorlatot, felépítettek Oroszországban egy politikai konstrukciót, amelyben nálunk nem lehet választásokat nyerni.

Sem pedig a legkevésbé is visszaszorítani önöket a parlamentben. Sem pedig érezhető politikai nyomást gyakorolni önökre. Ez egy zsákutca, amelyből egyetlen út sem vezet a demokráciához. És lassacskán visszamenni azon az úton, amelyen érkeztünk, szintén nem lehet, mert önök hazugságra kárhoztattak. Mint ahogy már mondtam, nem tudják megtagadni az egyszer már kimondott hazugságot – akkor összedőlne az egész rendszerük.

Hogy mit tehetnek önök ebben a helyzetben, az engem nem érdekel. A legvalószínűbb, hogy ugyanezen irányba haladnak majd, útközben talán megtömve zsebeiket (a hozzáértők azt mondják, hogy már rég ezt teszik; nem tudom, ez ügyben nem vagyok szakértő). Hogy mit tegyen az ország, amely most maguk alá került, ez a kérdés. Erkölcstelen és nagyon veszélyes örökké tűrni Önöket. Ha az önök mostani, becstelen „választása” egyértelműen nem megfelelő, az azt jelenti, hogy merőben más eszközre van szükség egy másik kézben. Nem „politológusok” és „politikai technológusok” kellenek, nem közgazdászok, még csak nem is a hagyományos értelemben vett politikusok.

Okos, bátor és nagyon jóakaratú vezetőkre van szükség, akik képesek lennének a hangoskodó ellenzékieskedés helyett létrehozni egy határozott, nyugodt, makacs, megbékíthetetlen ellenállást, és nem engednék ki azt a zsarnokság felett aratott nagy, békés kelet-európai győzelmek medréből. Ez elképzelhetetlenül nehéz. Oroszországban ez sokkal nehezebb, mint Lengyelországban vagy Csehszlovákiában, még annál is nehezebb, mint Ukrajnában.

De ki ígért nekünk könnyű életet? Hiszem, hogy egyszer eljönnek ezek az emberek. Nem látok más lehetőséget arra, hogy legyűrjük szégyenletes erkölcsi válságunkat.

No de ezeket a problémákat végképp nem önökkel kell megtárgyalni.

A legőszintébb és változatlan tiszteletlenséggel

Szergej Kovaljov

Forrás: http://www.hro1.org/node/1293

Fordítás: oroszorszag.blog.hu