Bevallom azért fenntartásokkal ültem be az előadásra. Mondhatnám, hogy már nyolc éves koromban is az egyetlen dolog, amin soha nem tudtam nevetni a cirkuszban a bohóc volt – ami persze nem volna igaz, de most már nem nyolc éves vagyok, hanem „komoly felnőtt ember”. És különben is, nevetek amikor szeretnék, de milyen dolog már amikor emberek egy pódiumon bohóckodnak, és nekem hahotáznom kell világba ha tetszik, ha nem, különben elrontom a bulit.
Tehát a székemet megközelítve elkezdtem morcosan ráncolni a szemöldökömet, igyekeztem a pénzügyi-, gazdasági- és kormány-válság negatív hatásait észben tartani, és egyszersmind felidézni "szegény, öreg Emília nagynéném" esetét, akit elgázolt egy omnibusz. Durván harminc másodperccel a lámpaoltás után azonban már azon kaptam magam, hogy egyre szélesebb vigyor terül szét az arcomon, újabb harminc másodperc múlva már néha fel-felkuncogtam, két perccel a kezdés után pedig megállíthatatlanul röhögtem. Lélegzetvételnyi szünetekkel a kétórás előadás legvégéig.
Jah, azoknak akik nem olvasták az elmúlt napokban figyelmesen kis blogunkat: vasárnap a Thália Színházban jártam a Tyeatr Licedej „Szemianyuki” című előadásán. „Az 1968-ban, Leningrádban (Szentpétervár) alakult Licedei Oroszország első és mindmáig egyetlen pantomimes bohócszínháza.”- hangzik a beharangozó. Sőt a társulat sikerességéről is ejt pár szót. Számomra a szakmai körök elismerése, vagy a díszpolgári címek nem mondanak sokat, de például az a tény, hogy bohóckodtak már a Luzsnyiki Stadionban is (gy.k. hetvenezer főt befogadni képes létesítményről beszélünk) mindenesetre impozáns.
A Szemianyuki az Addams-familyhez történő hasonlítása nekem annyira nem jött be – nem vagyok túl nagy híve az említett családdal foglalkozó filmeknek (a képregényt meg nem ismerem). De el kell ismerni némi hasonlóságot fel lehet fedezni a két család között. Itt is egy olyan família mindennapjait láthattuk, amelynek tagjai alapvetően persze szeretik egymást, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy ahol tudnak, keresztbe tegyenek a másiknak. Nem vesztegetném az időt a történet részletes ismertetésére, egyrészt mert az előadás egyes részei csak laza kapcsolatot mutatnak egymással, másrészt meg a végtelenül abszurd és kitekert szituációk leírva egyáltalán nem lennének mulatságosak.
Mégis mitől működik akkor ez az egész? Az egyéni színészi teljesítmények mellett két dolog említésre méltó. Az egyik a zene. Mivel a szereplők nem beszélnek, különös szerepet kap a zenei aláfestés. A dalok és egyéb hangeffektek adják a lelkét az egész műsornak. Ráadásul csodálatra méltóan össze volt hangolva a színészek játéka az aktuális dallammal (vagy éppen zajjal, csenddel). Gondolom, ebben nem kis szerepe van a hangmérnöknek is.
A másik a közönség bevonása a darabba. Már az elején elképesztett, hogy úgy látszik lehet arra építeni, hogy a világ bármely színházában lesz elég nő az első két sorban ahhoz, hogy egy locsolókannából a közönség soraiba öntött víz hangos sikításokkal töltse meg a termet. De ez még csak a kezdet volt, láthattunk a közönség között, a széktámlákon randalírozó neveletlen kölyköt, aki aztán testvéreivel karöltve kiterjesztette a párnacsatáját az elöl ülőkre. Az ötödik sor meg kollektíve ki lett küldve. Majdnem.
Egy szó mint száz, színvonalas, élvezetes és profi előadással volt dolgunk. Akinek az elmúlt három nap során volt szerencséje megtekinteni, az bizonyára örül ennek, aki pedig elmulasztotta ezt a lehetőséget, az ha Szentpéterváron jár, mindenképpen nézzen be a Csajkovszkij útja 59 szám alá, hátha éppen otthon találja Oroszország legjobb bohócait.
