A nagy izgalmi hullámokat nem vert elnökválasztás a kezdetektől megjósolható eredménnyel zárult. A tanár családba született, Putyinhoz hasonlóan jogi tanulmányokat végzett Dmitrij Medvegyev a szavazatok több mint 70%-t söpörte be, ami nem kevesebb mint 52 millió szavazatot jelent
Szergej Szobjanyin, a kampánystáb vezetője hangsúlyozta: Medvegyev fölényes győzelme nem az intenzív kampány (és tegyük hozzá: az ellehetetlenített ellenzék) eredménye, hanem a Kreml modernizációs, prosperitást biztosító programjának igenlése és elismerése. A 70%-os részvételi arány, Szobjanyin értelmezésében, a választások demokratikus jellegét hivatott alátámasztani. Magas részvételi hajlandóságukkal az oroszországi választópolgárok egyúttal tanúbizonyságot tettek arról, hogy ők maguk akarnak dönteni az elnök személye felöl, véli Szobjanyin, aki még hozzátette: „A választások nem előre eldöntött játszmák, van tétje és van kiből választani.”
Másképp látja a helyzetet az Oroszországgal szemben mindig szkeptikus Nyugat. Nemtetszést váltott ki már az is, hogy a független megfigyelőket kevéssel a választások előtt engedték csak be, bár érdemben ez nem befolyásolta volna a választás kimenetelét, ami nem csak egyértelmű volt, de a külföldi megfigyelők előtt rejtve maradó mélyebb struktúrákban dől(t) el. Hogy miért nem engedte be korábban a megfigyelőket Oroszország egy olyan választáson, amely mindenféle manipuláció, szabálysértés, választási csalás nélkül is a Putyin-hű Medvegyev győzelmét hozta volna, és ily módon lehetőséget nyújtott volna, hogy a választás egésze méltányosan folyjon le, kérdéses. Mindenesetre az elmondható, hogy a nagyhatalmi hangját próbálgató Oroszország, köszöni szépen, de már nem fél az esetleges nyugati rosszallástól. A korábbi érzelmi fékek és kötelékek, mely átszőtték a Nyugathoz való viszonyulását, ma már nem kötik gúzsba. Nem csak nem érdekli különösebben a Nyugat véleménye demokratikusnak tartja-e az ország vezetését avagy sem, de jogot formál egy saját demokrácia fogalom definiálására.
A nyugati demokráciákkal szemben, ahol a szabályok szigorúan kötöttek és az eredmény nem bejósolható, Oroszországban fordított tendenciák érvényesülnek: a meglehetős rugalmassággal kezelt szabályok mellett a választás kimenetele kevés kételyt hagy maga után. Jól példázza a korrekciós kedvet, hogy 1991 és 1993 között 200 helyen történt alkotmánymódosítás. Dicséretes azonban, hogy Putyin minduntalan elhárította a provokatív kérdést, miszerint készül-e újabb alkotmánymódosítást eszközölni, hogy a harmadik ciklusban is megméretesse magát, hiszen társadalmi támogatottsága elnöksége 8 éve alatt mindvégig példátlanul magas volt, így valószínűsíthető, hogy minden társadalmi megrázkódtatás nélkül keresztülvihette volna akaratát. Putyin ettől a lehetőségtől határozottan elzárkózott, bár ahogy a választási eredményekhez nem fért kétség, úgy Putyin hatalmi pozíciójának stabilitása miatt sem kell aggódni a választások után, hiszen miniszterelnökként intézményesítette a folytonosságot, és a nyugati mintára létrehozott Nemzetbiztonsági Tanács tagjaként biztosította magának a prolongált befolyást.
Kérdés azonban, hogy a lágyabbnak, simulékonyabbnak tűnő Medvegyev képes-e, akar-e kilépni Putyin árnyékából, vagy megmarad a putyini politika előretolt állásának.
